Huszonöt évvel az 1989-es romániai forradalom után még mindig vitatott, hogy valóban spontán népfelkelésből alakult át forradalommá, vagy kihasználva a temesvári eseményeket, külföldi segítséggel az akkori párthatalom belső emberei buktatták meg Ceauşescut.

A tizenhatodikai temesvári zavargások éjfél után elcsendesedtek, de december 17-én reggel újult erővel elkezdődtek. A tüntetők áttörték a kordonokat, behatoltak a megyei pártszékház épületébe, és elkezdték kidobálni az ablakon a párt dokumentumait, szórólapjait, Ceaușescu írásait, portréit és a kommunista hatalom egyéb szimbólumait. Megpróbálták felgyújtani az épületet, de a katonaság helyszínre érkező egységei ezt megakadályozták. A katonaság bevetésére azért volt szükség, mert a rendőrség (milícia) és az állambiztonság (Securitate) egységei hagyományos rendfenntartó eszközökkel nem voltak képesek szétoszlatni a tüntetést, amely lassan felkeléssé alakult. Az este folyamán a katonai egységekkel kiegészült rendfenntartó erők tüzet nyitottak a felkelőkre. Mint utólag kiderült, Bukarestből az a parancs érkezett, hogy éles lőfegyvert lehet használni, amellyel a lábra kell célozni. A felkelők gépkocsikat gyújtottak fel, a hadsereg harckocsijaira és páncélozott csapatszállító járműveire Molotov–koktélokat dobtak. Este nyolc óra után a Piața Libertății tértől (Szabadság tér) az Operáig vad lövöldözés volt. A városba vezető utakat lezárták, a magasban helikopterek köröztek. Éjfél után a harc alábbhagyott, az utcákon halottak hevertek.

Nagy Gyula, a magyar érdekképviseletet megszervező csoport egyik tagja így vall az akkori eseményekről:

,,Én nem akarom azt mondani, hogy nem volt forradalom, mint ahogy azt egyesek kijelentik. Véleményem szerint félforradalom, befejezetlen forradalom volt, amit nem vittek végig. Romániában az történt, hogy a letűnt rendszer éllovasai egy–két–három éven belül újra előtérbe, mondhatnám azt is, hogy döntéshozó szerepbe kerültek. Ők lettek a politikusok, az üzletemberek és befolyásos személyek. Romániában nem volt második vonal, amelyik előtérbe kerülhetett volna. Annyira le volt szorítva a másként gondolkodás, annyira kevesen voltak a másként gondolkodók, hogy esélyük sem volt meghatározó szerephez jutni. Az emberekben volt egy nagy eufória. Be kell ismerjük, hogy december 22. előtt néhány nappal senki nem hitte, hogy az, ami történt, bekövetkezhet. Igaz, nem az történt, aminek kellett volna történnie. Most visszagondolva világosan látszik: nem azok kerültek a Nemzeti Megmentési Frontba, akik valóban tudták volna képviselni közösségeiket. December 22-én Szatmárnémetiben a Közigazgatási Palotát megrohanták az emberek. Aki feliratkozott, tagja lett az NMF–nek. Nevetséges, hogy az NMF megyei elnöke egy ezredes lett. A Nemzeti Megmentési Frontnak volt egy pozitívuma, mégpedig az, hogy helyi döntési joga volt. Nem kellett mindennel Bukaresthez fordulni, hanem helyben döntöttek bizonyos kérdésekben. Én arra helyeztem a hangsúlyt, hogy induljon be az oktatás. Januártól már lehetett látni, nem az történik, amire számítottunk. Nemzetiségi síkra terelődtek a dolgok. Már nem az volt a fontos, hogy ki mennyire nagy gazember volt addig, hanem hogy román vagy magyar. Azok, akik december 21-én elítélték a temesvári huligánokat, később vezető szerephez jutottak.

Én akkor fontosnak tartottam, hogy létrejöjjön az RMDSZ. Az országban az elsők között, már karácsony előtt volt egy kis csoport, melynek tagjai fel merték vállalni a magyarság érdekvédelmi csoportjának a képviseletét. Miután megalakult az RMDSZ, egy küldöttség felment Marosvásárhelyre, ahol Király Károly megmondta, hogy mit kell csinálni. Nagyon rövid időn belül megjelentek azok az emberek, akik addig rejtőzködtek. Az RMDSZ április-májusban ott siklott ki, hogy olyan személyek kerültek vezetői tisztségbe, akiknek nem volt ott mit keresniük. Nevetséges dolog volt, hogy olyan emberek adtak tanácsokat a földtulajdonosoknak, akiknek fogalmuk sem volt arról. De így volt más területeken is”.

Elek György