Elég rég hallottam, írtam először Haller Györgyről, de a témával csak néhány hete foglalkozom behatóbban, amióta kollégám, Stefan Gnandt felkért, hogy beszéljek róla az augusztus 10-én rendezendő nagykárolyi életmű-kiállítás alkalmával. Ezután vettem fel a kapcsolatot az unokájával, néztem alaposabban utána a tevékenységének. Gyűltek az adatok, a reprodukciók, megható volt az igyekezet, ahogyan a családtagok az eseményhez viszonyultak, ezért is döntöttem úgy, hogy népszerűsítem a művészt az általam szerkesztett világhálós oldalakon, és megajándékozom őket egy füzetnyi, 70 oldalas kismonográfiával, amelyet két példányban nyomtattam ki, és néhány CD-n házilag sokszorosítottam. Úgy gondolom, közérdeklődésre számíthat az életút, az alkotásai, ezért az alábbiakban néhány gondolatot megosztok belőle.

Már a kiindulópont is izgalmas, hiszen Haller egy olyan faluból, Mezőteremről származik, amelyben figyelemre méltó képzőművészeti értékek találhatóak bécsi, budapesti műhelyekből. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy több felmenője dolgozott már hasonló területen, követ faragtak, oltárképet festettek. A család papnak szánta, de ő képzőművész akart lenni, érettségi vizsga után 1902-ben beiratkozott a budapesti Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképző Intézetbe. Ez korának nagy hírű, haladó szellemű intézménye, a megye leghíresebb festője, Popp Aurél is itt tanult. Haller 1906-ban szerzett rajztanári oklevelet, de a felkészülés még nem ért véget, hiszen 1911–13-ban részt vett egy egyetemi továbbképzőn, 1914-ben a nagybányai szabadiskolában dolgozott, tanult.

Elsősorban akvarelleket, valamint pasztell- és olajfestményeket készített. A friss diplomás rajztanár egy meglehetősen heterogén alkotói közegbe került az akadémiai tanulmányok után. A hagyományos ábrázolásmódot az alföldi festők csoportja képviselte, velük szemben a Nyolcak az avantgárd irányzat leghaladóbb törekvései mellett szálltak síkra. Hollósy távozása után (1902) a második szakaszába lépett nagybányai szabadiskola is fontos szerepet játszott. Az első világháború után a helyzet tovább bonyolódott. A Nyolcak csoportja feloszlott, az alföldi iskola még életképes, több új irányzat kap szárnyra; a római iskola, a posztbányai stílus, hódít az expresszionizmus.

Milyen szerep jutott, juthatott ebben a rendkívül összetett, olykor ellentmondásos közegben az önmagát folyamatosan tovább képezni vágyó Haller Györgynek, aki fiatalon elveszíti első feleségét, újranősül, házat tervez, épít és a tanári feladatok elvégzése mellett terveket, illusztrációkat készít?

Kétségtelen, hogy ő elsősorban akvarellista, életművének a legjelentősebb, leglényegesebb részét a vízfestmények teszik ki, de vannak nyomatai, szén- és ceruzarajzai, pasztell- és olajfestményei. Ami a témáit illeti, azokra is a sokoldalúság a jellemző, hiszen a tájképek mellett készített portrékat, csendéleteket, díszítőművészeti munkákat, illusztrációkat. Stílusához elsősorban a hagyományos, természethű ábrázolásmód, a plein air festészet áll legközelebb. Legsikerültebb tájképei közül megemlíthető: Folyóparti nyárfák, Gyülekező madarak, Tabáni utca.

Nincs olyan képzőművész Magyarországon és a térségben, akire valamilyen módon ne hatott volna ebben a korban a nagybányai szabadiskola. A 20. század elején az itt tevékenykedő fiatalokat már nem elégíti ki a plein air természethűség, ezért a francia művészek színes, olykor harsány kifejezésmódjához igazodnak.

A nyári ég alatt című olajfestmény itt készült, a művész egyik legbátrabb alkotása. Szinte magától értetődő természetességgel kerül az erőteljes színellentétek bűvkörébe, a természeti formák ábrázolásának már számára is egyre kisebb a jelentősége, szerepe, karnyújtásnyira van attól, hogy a színek javára lemondjon még a hagyományos értelembe vett ábrázolásról is. Idáig nem jut el, de több alkotása is bizonyítja, hogy jó néhány felesleges részletezéstől, sallangtól viszonylag rövid idő alatt sikerült megszabadulnia.

A budapesti tanár ezekkel a jobbára kísérleti jellegű munkáival ország-világ előtt bebizonyítja, hogy még érett fővel is képes a radikális váltásra, alkotói megújulásra. Ha a napi gondok nem gátolják, ha olyan kapcsolatokat ápol párizsi kollégáival, mint mondjuk Czóbel Béla, ha legalább a nagybányai szabadiskola mestereivel néhány évre folyamatossá válik az együttműködés, ha hosszabb ideig élt volna — talán mindez sikerül.

Jelen körülmények között életművét szemlélve, 80-90 év távlatából elsősorban a kiváló plein air tájképfestőt, akvarellistát ismerhetjük meg, aki Mezőteremről indult és már életének utolsó éveiben lassan feledésbe merülő művészként, viszonylag fiatalon halt meg. Életműve nem olyan eredeti, korszerű, mint a legnagyobbaké, de nem vagyunk annyira gazdagok, hogy megfeledkezzünk róla.

Művészi törekvéseit, alkotásait a kollégák, a szakma jórészt elfeledte, most szülőföldjének jutott az a feladat, hogy ismertté, közkinccsé tegye ezeket.