Ugyan nem a brassói felkelés vezetett el Ceauşescu és a kommunista rezsim bukásához, de hatalmas repedést ütött azon a bizonyos falon (még inkább mázon), s ha nem is vetítette teljesen előre a két évvel későbbi, '89-es eseményeket, példa lett arra, hogy ki lehet mondai: elég volt! 
Másrészt a nagyvilág számára ekkor vált egyértelművé, hogy Románia éhezik, elképesztő nélkülözésben él, hogy a külvilág felé mutogatott, '60-as – '70-es évekbeli valódi jólétet idéző imázs olyan, mint a Patyomkin-falu, amelynek semmi köze a valóság nyomorához. 

A korra jellemző paradoxon, hogy miközben a világsajtó napokon keresztül a brassói eseményektől és azok brutálisan kegyetlen megtorlásától volt hangos, egymás után szerveződtek a szolidaritási megmozdulások, számos szervezet (például az ENSZ, az Európai Parlament, az Európa Tanács) és kormány ítélte el a bukaresti rezsimet, addig itthon csak suttogás útján terjed(het)tek a hírek, sokan nem is tudták, milyen véres események történnek, mások pedig valóban elhitték, hogy bármiféle politikai és szociális töltet nélküli huliganizmus zajlott.

Mi is történt 1987. november 15-én?

A felkelés a Steagul Roșu (Vörös zászló) teherautógyárban tört ki: november 14-én estéjén a munkába álló éjszakai műszak dolgozóit tájékoztatták, hogy havi fizetésüknek csak egy részét fogják megkapni, mert „nem teljesítették a tervet”. Az emberek felháborodtak, és többen sztrájkolni kezdtek. A következő nap reggelén a délelőtti műszak munkába álló tagjai is csatlakoztak a sztrájkhoz, mintegy 4000 fősre duzzasztva a tömeget. A gyár vezetősége nem volt hajlandó tárgyalni, így a munkások több ablakot betörtek, majd néhány százan elindultak a városközpont felé, a megyei pártbizottság székházához — mire odaértek, már több ezer főre duzzadt a tömeg, csatlakoztak hozzájuk diákok, traktorgyári dolgozók is.

Kezdetben a felkelők csak az élelmiszerhiány, nélkülözés elleni jelszavakat skandáltak, de idővel ez átcsapott politikai követelésekbe: ez volt az első felkelés, amelyen kerek-perec hangosan skandálták: Le Ceaușescuval! és Le a kommunizmussal! 
A lázadók benyomultak a megyei pártbizottság székházába, a lázadó munkások pártzászlókat, propagandanyomtatványokat, és Ceaușescu képét semmisítették meg, égették el, az átlagemberek számára akkoriban elérhetetlen ínyencségeket (narancs, sajt, szebeni szalámi) kidobálták az utcára, szétverték a bútorokat és a berendezést, bántalmazták a polgármestert és a párthivatalnokokat. 
A felbőszült tömeget a dél körül megérkező különleges katonai alakulatok oszlatták fel könnygázzal és vízágyúkkal — több mint 300 embert letartóztattak és a helyi rendőrőrsre, majd Bukarestbe szállítottak, ahol a vizsgálatok során összeverték, megkínozták őket. A magyar és német etnikumú felkelők lényegesen kegyetlenebb elbánásban részesültek, mint a románok. 

Bár kezdetben a hatalom a felkelők kivégzését követelte, a közvélemény nyomására végül úgy döntöttek, hogy eltussolják a lázadást: a történteket politikai és szociális töltet nélküli huliganizmusként tüntették fel. 
A perbe fogott 183 személy közül 61-et (ebből 53 teherautógyári dolgozó) ítéltek kényszermunkahelyen letöltendő, hat hónap és három év közötti szabadságvesztésre. A megmozdulást következő hetekben brassói diákok transzparensekkel és falfirkákkal tüntetett a rendszer ellen, valamint követelték a letartóztatott munkások szabadon bocsátását — őket kicsapták az iskolából, egyetemről, és többet közülük munkatáborba küldtek.

Harmincöt évvel a brassói munkások lázadása után az igazságszolgáltatás még mindig nem tudja megmondani, kik voltak azok, akik kivizsgálták és fizikailag – pszichikailag órákon, napokon keresztül kínozták az elnyomás és éhezés ellen szavukat felemelőket. 
Amúgy arról is csak tavaly júniusban döntöttek a honatyák, hogy november 15. lesz az 1987-es brassói antikommunista felkelés emléknapja — több mint három évtizeden keresztül, a nagy politikai liberalizmusban és szabad világban senki számára nem volt fontos …

Szabó Kinga Mária