„Hozzatok meg minden áldozatot, hogy kirbájra mindig hazajöjjetek, mert szüleitek, nagyszüleitek nagyon várnak benneteket” — hangzott a felhívás a túrterebesi Mária-napi búcsún, melynek keretében Ft. Hársfalvi Ottó általános helynök mondott szentbeszédet.

Több százan — otthoniak és tíz vagy több száz kilométeres távolságból hazajöttek — gyűltek össze szombaton délelőtt a Nagyboldogasszony titulussal rendelkező túrterebesi római katolikus templomban, valamint annak kertjében, illetve a közelében lévő parkban az egyházi év legnagyobb Mária-ünnepén. Hazaérkezett az ünnepi mise szentbeszédét mondó Ft. Hársfalvi Ottó általános helynök is, hiszen tíz éven át ez a település volt az otthona, ebben a templomban szolgálta Istent. Nem véletlen hát, hogy szentbeszédét egy olyan televíziós műsorra (Szerelmes földrajz) utalva kezdte, amelyben lelkükhöz közel álló, szívüknek kedves helyeket mutatnak be a megszólalók. „Az egyik műsorban egy építész mutatta be Pécs városát és a székesegyházhoz érve így szólt: nem beszélhetünk a város történelméről, ha nem beszélünk a templom történetéről. S a templom története az én történetem is: itt kereszteltek meg, itt áldoztam, itt nősültem meg, ide járok minden vasárnap elmondani örömeimet és gondjaimat és itt meghallgatnak engem. Ha végigmegyünk Túrterebes főutcáján, három templom „köszön reánk” — ezek jelentik a falu történelmét és a ti történelmetekei is. Őseitek építették, itt keresték Istent és itt találkoztak vele. Ma Szűz Máriát dicsérjük és tiszteljük s azért jöttünk, hogy Boldognak hirdessük. Isten kiválasztotta és nagy feladatot adott neki és ő, az Úr szolgálóleánya, elfogadta ezt a feladatot, ezt az akaratot. « Én, János, láttam, hogy az égben feltárult az Isten temploma és láthatóvá vált a szövetség ládája. Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona. Áldott állapotban volt, kiáltozott gyötrelmében és szülési fájdalmában.

Majd egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy, vörös sárkány. Hét feje volt és tíz szarva, és mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte és a földre szórta az ég csillagainak egyharmadát. Azután a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje a gyermekét. Az asszony fiút szült. Fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza az összes nemzetet. A gyermeket elragadták, és Isten trónja elé tették, az asszony pedig a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készített számára.» Nagyboldogasszonyt földi élete végén felvitte az Úr a mennyekbe és azóta égi édesanyaként vigyáz reánk — és minden földi édesanyának ott a helye a mennyei dicsőségben, amelyet megérdemel, a Szűzanya társaságában. Nem Mária haláláról beszélünk, hanem földi pályafutása végeztéről, ahogy a keleti egyház nevezi: Mária elszenderüléséről. Nem halálról, mert az ő halála más volt, a mennyei Atya megóvta testét az enyészettől, halála után az apostolok nem rothadó testet találtak sírjában, hanem illatozó virágokat. S amint az illat elhagyja a rózsát, úgy hagyja majd el a mi lelkünk is ezt a földi testet. A hitélet nem beszél Mária haláláról, mi pedig olyan nehezen tudunk elfogadni, feldolgozni egy-egy halálesetet. Nem értjük, sokszor tiltakozunk, sokszor Istennel is perlekedünk — de ahhoz, hogy feltámadhassunk, meg kell halnunk.

Az ember mindig felfelé törekszik, vágyik, de egyszer alá kell ereszkednünk, hogy megtaláljuk az ajtót, amelyen kijutva szabadon száguldhatunk Isten felé. Félünk a haláltól, mert nem tudjuk, mi következik utána, félünk a haláltól, mert elveszítünk valakit. Nem a halál fáj, hanem az odáig vezető út, amely oly sok szenvedéssel jár. De egyszer le kell ereszkednünk ahhoz, hogy szabadok lehessünk! Ez a templom, ahol most összegyűltünk, a ti, a mi történelmünk. Mindegyik templom az. Akik betérnek oda, nyugalmat találnak zaklatott, túlhajszolt, értékét veszített világunkban. Amely talán éppen azért olyan, amilyen, mert egyre kevesebben térnek be a templomokba. A mi életünk ne a hajtásról, a rohanásról, hanem az ősi keresztény értékekről, a családról, az otthonról, az ünnepről szóljon” — fogalmazott Ft. Hársfalvi Ottó.

Szabó Kinga Mária