A következő sorok Dancs Artúrról szólnak, az emberről, aki soha nem fél a mások szemébe mondani az igazat, az emberről, aki túl a harmincon mert kockáztatni, otthagyni az otthont, és egy „másik világban” teljesen új életet kezdeni.

— Három évvel ezelőtt egy jobb, könnyebb élet reményében New Yorkba költöztél, jelenleg az ottani Southwest Airlines légitársaság alkalmazásában állsz. Úgy alakult az eddig ott töltött időd, ahogy szeretted volna, vagy jobbra számítottál?

— Szeretnék pontosítani: egy álom beteljesítése végett jöttem New Yorkba. Nekem otthon sem volt rossz, szerettem a munkámat, azokat, akik körbevettek, engem is szerettek, elismertek. A szeretteim közelében voltam, lakásom-autóm volt, azaz a mai világ mércéje szerint „volt hol lenni, volt mit enni”. Ez az álom kihívás volt, életem egyik legnagyobb, s akkor azt hittem, utolsó ekkora kihívása. Amikor kijöttem, jöttem rá, hogy rengeteg újabb kihívás, és főleg megszámlálhatatlan lehetőség vár rám. Ehhez csupán az kellett, hogy kikerüljek abból az életfelfogásból, ami alapján odahaza az emberek harmincötön túl kötelező módon beleöregszenek saját életükbe. Amerikában nekem nem lett könnyebb, nem lett jobb, csak MÁS. Nem lettem gazdagabb, sem értékesebb, azt azonban bizton tudom az otthonról érkező hírekből, s abból ítélve, amit rendszeres hazalátogatásaim során tapasztalok, hogy ha otthon maradtam volna, már sokkal rosszabb lenne a három évvel ezelőttinél.

— Amióta elköltöztél Szatmárnémetiből, és tudomásomra jutott, hogy egy repülőtéren dolgozol, azóta szeretném tőled megkérdezni, hogy miből is áll egy munkanapod, hány órától kezdesz, meddig tart a munkaidőd és persze, hogy jól fizetnek-e?

— Nagyon szerencsés ember vagyok, mert keveseknek adatott meg, hogy bárhova is keveredjenek életük során, azzal foglalkozzanak, amit szeretnek. Büszkén sorolom „megvalósításaim” közé a tényt, hogy szakmailag és emberileg semmiféle megalázó kompromisszumba nem kellett belemennem itt, Amerikában. Tévhit az, amivel ugyan engem is fogadtak magyar körökben, hogy mindenkinek mosogatással-takarítással kell kezdeni. Ha az ember konkrét elképzelésekkel, és nem csak a nagy gazdagság és jólét rózsaszín álmával érkezik ide, ami azonnal darabjaira foszlik, amint leszáll a repülőgépről, sikerrel jár előbb-utóbb. Hazudnék, ha azt mondanám, én nem vállaltam volna el szinte bármilyen decens, legális munkát adott pillanatban, de szerencsémre, nem volt erre szükség. A Southwest Airlines jelezte elsőként, hogy felvenne soraiba, és nagy szerencsém, hogy a többiek ajánlatai csak később érkeztek meg, miután a SWA állásajánlatára rábólintottam, mert a legerősebb talpakon álló amerikai légitársaság alkalmazottja lehetek, az egyetlen olyan, amelyik elmúlt négy évtizedes pályafutása során egyszer sem volt csődhelyzetben. A Southwestnél az ügyfélszolgálaton (Customer Service) dolgozom, az utazóközönségünk mindenféle gondját-baját igyekszünk orvosolni. Attól függően, adott napon hová vagyok beosztva, az induló vagy épp a frissen érkező utasok, ügyfeleink számára nyújtok segítséget. A munkám szerteágazó — ettől izgalmas minden nap — a hivatalos leírása is sok oldalra rúg, ebben minden benne van, onnantól kezdve, hogy felvesszük az utast (becsekkoljuk, hogy ezt a divatos szakmai kifejezést használjam az érthetőség kedvéért) egészen addig, hogy melyik busszal juthat el legolcsóbban és leggyorsabban a Times Square-ig. A feladataink mibenléte és jellege szinte egy végtelen nagy paletta, amiről minden percben valami újat húzunk magunknak. A munkabeosztás havi ciklusokban, régiség alapján történik. Én jobbára a hajnali műszakot választom. Ez hajnali 4 órakor indul, ami azt jelenti, mivel én Manhattanben lakom és a repterek New Yorkban Queensben vannak, hogy 2 órakor kelek, fél 3-kor legkésőbb úton kell lennem. A munkaidő 8 és fél órás, beleértve egy fizetett és egy nem fizetett félórás szünetet, így tehát a négy órás utazást is beleszámítva, egy átlagos munkanapon 13 órát vagyok távol otthonról, de nagyon sokszor ránk osztanak vagy bevállalunk túlórákat is, és olyankor akár 20 órába is telhet, amíg az ember hazaér. A légi közlekedésben azonban megszokott, hogy az ember nem mindig tudja, mikor keveredik legközelebb haza, ez nem családosoknak való munkakör. Amire még a munkámon belül büszke vagyok, a tanítványaim. Első évem után a SWA-nél nagyon sokféle lehetőséget kaptam, a vezető beosztásokat azonnal el is utasítottam, mert minden közül a legszebb kihívásnak a fiatalok tanítása, szakmai felkészítése tűnt. Három tanítványom volt egy év leforgása alatt, és mindre büszke lehetek, egy jamaikai lány, akit azóta az Air France vitt el tőlünk, egy portorikói örökmozgó fiatalember, aki a filmszakmából érkezett, s aki jó eredményei által felettesemmé avanzsált és egy ír-olasz származású srác. Mai napig kérdik, miért nem vállalok be valamiféle vezető funkciót, és mindig elmondom, hogy mert szeretek élni. Nekem az nem vonzó. Otthon elég lehetőségem volt belekóstolni, itt most már másra van szükségem.

— Azt mindannyian tudjuk, hogy az amerikaiak életvitele nagyban különbözik a szatmáriakétól, teljesen mások az ottani körülmények. Maradjunk New Yorknál, a te kedvenc városodnál, arra volnék kíváncsi, hogy mik a tapasztalataid, mégis mi az, amiben a két város különbözik egymástól?

— Két teljesen más világ. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Csak különböző. Ha a szakmai oldalát nézem, míg odahaza 25 éves kor után leírják az embert, de 35 után mindenképp, és az álláshirdető a papírjaidra, a diplomáid számára kíváncsi, ideát sokkal pragmatikusabbak, és az az első kérdés: mihez értesz? S ha értesz hozzá, bizonyítsd be. Diplomákról sok esetben szó sem esik. Korról pedig pláne nem. Emiatt van az, hogy itt mindig, mindenki talál magára szabott lehetőségeket. Emberileg azonban New York az elmagányosodás fővárosa. Itt minden felületes, látszat, mű. Minden szabályokhoz és konvenciókhoz van kötve, az emberek sablonokban élnek, és ha valaki kilóg adott sablonból, értésére adják, hogy itt ezt nem így szokás. Szerencsére azonban sokféle sablon létezik, és mindenki talál előbb-utóbb magának egyet, ami leginkább testhezálló. Odahaza az emberi kapcsolatokra épül az élet, és még nagyon sok találkozási pont van az érintetlen természettel, a valódi értékekkel. Bár, egyre inkább arra törekszik az otthoni társadalom is, szemmel láthatóan, hogy mihamarabb bekasztnizza magát egy amerikai jellegű felszínes lagymatagságba. Fontos kiemelnem, hogy Amerika felszínessége jól rögződött és bejáratott konvenciókon alapul, ezért működik, míg az otthoni nyugatmajmoló tendenciák abszolút üres alapokra építkeznek, pedig ez a látszatvilág — ami felé, nem tudom miért, de mind jobban igyekszik az otthoni társadalom — az említett konvenciók, írott és íratlan szabályok betartásán alapul.

— Mennyire nehéz megszokni egy szatmárinak, vagy bármilyen más külföldi embernek az amerikai, New York-i rohanást, életet?

— Tévhit a rohanás. Azt szoktam mondni, hogy a New York-iaknál ráérősebb embert nem láttam még a világon. Rohanás Budapesten van. Rohanás Szatmáron van. Megdöbbenve nézem immár külső szemmel azt a nyüzsgő, megbolydult hangyabolyt, ami otthon van. Mindenki mindig valahova rohan, a legtöbbet hangoztatott kijelentés a „nincs időm”, elszürkült arcok, gondterhelt homlokok, és soha semmire rá nem érő emberek. Pedig nem kell napi 4 órát utazni a munkahelyre például… Munka után sokat csavargok a városban, igyekszem felfedezni minél alaposabban. Nem említem az utazásokat az összehasonlításban, mert ez a személyes, munkámból adódó kiváltságom. De azt ki kell emelnem, hogy itt mindenki számára fontos az „ÉN-idő”, az önmagadra — és szeretteidre — fordított idő. A kirándulás, a színház, a mozi, a koncertek, a rendezvények. Ha hazamegyek, azt kell tapasztalnom, hogy képtelenség egy, a régi időket idéző sörözést is összehozni, mert az emberek nem érnek rá. Nem derül ki, mi miatt. Csak az, hogy „nincs idő”. Semmire. De a kérdésre visszatérve, New Yorkot a nyüzsgése (ez nem ugyanaz a rohanással!) miatt szeretem. Nem nehéz belerázódni a sokszínűségbe. Ha az ember vevő a multikulturalitásra, a mindenféle értelemben vett másságra, akkor első perctől otthonosan mozog a város mindennapjaiban. Erre anyám a legjobb példa, aki érkezése utáni másnapon egyedül felfedező útra indult, amerikai kollégáim legnagyobb megrökönyödésére.

— Hogyan viszonyulnak a New York-i emberek a külföldről érkezőkhöz? Neked sikerült barátokat szerezned, könnyen befogadtak?

— New Yorkban soha nem fogja senki azt hallani, hogy külföldi. Itt mindenki az. Nincs szó „befogadásról”, mert itt nem csoportok, hanem az egyén van. Ha valaki idejött, s elkezdett itt élni, akkor ő már ettől „itteni”. Akárhogyan is éli mindennapjait. Ez egy diverzifikált világ. Nagyon nyitottan közelítenek egymáshoz a különböző kultúrákból érkező emberek. Ha számára idegen nyelven szólalsz meg, akkor nem rád förmed, hogy úgy beszélj, ő is megértse, hanem érdeklődve felfigyel, milyen szép csengése van az anyanyelvednek, és udvariasan arra is megkér, taníts meg majd pár szót neki is. Itt a másság erény. Olyan öröm látni, hogy a New York-i reptereken magyarul is ki van írva: „Udvözljük!” Mindenki tudja, hogy a másik élettapasztalatából, felfogásából, kultúrájából, magával hozott értékeiből, ő maga is hasznot húzhat. Demagógnak hathat ez abban a környezetben, ahonnan én is jövök, de olyan igazság, ami itt előbbre vitt. Hozzá kell azonban tennem, a fentebbiekben elmondottak tükrében, hogy noha igen, vannak barátaim, emberek, akikkel összejárunk, ezek a barátságok sohasem lesznek olyan mély kapcsolatok, mint azok, amelyek otthon köttettek.

— Kik azok, akiket a legnehezebben hagytál itt, akiknek a hiányát most sem sikerült megszoknod? Az is érdekelne, hogy mi hiányzik a legjobban az itteni életedből?

— A szeretteimet. Őket volt legnehezebb otthagynom. És a 39 évemet, ami minden szállal odaköt. Ami hiányzik, az otthon nyugalma és biztonsága, amit ma is magamba szívok, valahányszor otthon lehetek. A legjobban pedig az ember- és természetközeliség hiányzik.

— Hogy érzed megváltoztatott az elmúlt három év, amit New Yorkban töltöttél?

— Igen, megváltoztatott. Kitágította a komfortzónámat. És mindenek előtt: megedzett. Életem legsúlyosabb pofonjait inkasszáltam úgy, hogy azonnal talpra kellett ugrani valamennyi után, ha nem akartam elveszni. Most már értem a dal sorának értelmét: “If I can make it there, I’ll make it anywhere”, azaz ha itt megálltam a helyem, bárhol meg fogom állni. New York után az ember a jég hátán is megél.

— Ha lehetőséged lenne eltölteni egy napot egy amerikai hírességgel, ki lenne az?

— Ha lesétálok az utcám végében a folyópartra, találkozhatom Justin Timberlake-kel, mert Jessicával itt szoktak kerekezni vagy kocogni, olvasás közben Chelsea-ben a folyóparti parkban Hugh Jackmant láthatom a gyermekeivel játszani. Liza Minnellivel akár délelőtt is összefuthat az ember a Madison Avenue-n, Madonnának is nyomon követhettem a „magyar negyedben” vásárolt házának renoválását. És tudom, hova jár úszni Ricky Martin is, aki most az Evita kapcsán van New Yorkban, és egy pazar Lexington Avenue-i lakást bérel. De nekem olyan vágyaim nincsenek már, hogy bármelyikükkel is eltöltsek egy napot. Hacsak nem valami személyes találkozás ürügyén, aminek hosszabb távú hozadéka is lenne.

— Játsszunk el a gondolattal, hogy valaki felajánlja neked a szatmári légitársaság igazgatói tisztségét, az amerikai fizetésedtől jóval nagyobb keresettel, mit válaszolsz? Egyáltalán tervezed-e a hazajövetelt a közeljövőben?

— Voltam igazgató ott, és azóta is felajánlották, visszatérhetnék. Semmiképp nem tenném. Szakmailag tehát rövidre zárható a válaszom. A City Rádióba sokkal szívesebben térnék vissza otthon. Ami a hazamenetelt illeti, túl a rendszeres hazalátogatásaimon, mindenképp fontolóra veszem a hazatérés gondolatát. De ez nem a közeljövőben fog megtörténni.

— Hogyan látod magad a következő tíz évben?

— Most éppen az a legnagyobb kihívásom, hogy megtanuljam a jelent megélni. Ezt otthon sosem tanították meg nekem, nekünk. Megtanítottak a múltban élni, ismerni, szeretni, tisztelni a múltat, s azt tanították még meg, hogyan készüljünk a jövőre, egy idealizált élő festményre. Amikor kiderül, hogy a jövő itt van, és nem egy rusztikus festmény csupán, az ember rájön, nagyon megvezették. Nem szándékosan, csak mert senki sem tudta a környezetében, hogy az életet MOST kell élni. Az én koromban nehezen ugyan, de el kellett kezdenem megtanulni ezt. Ebben benne van az is, hogy nem tudom, nem érdekel, hogyan látnám majd magam akárhány év múlva. A világ sem tudja még magáról, milyen lesz akkor, én honnan tudhatnám?

Botos István