Szatmárnémeti szívében, a régi főtéren leleplezték gróf Széchenyi István szobrát — a szatmári magyar közösség a maga történelmével, hagyományaival szimbolikusan is visszakerült a város szívébe.

Ünnepelt Szatmár, nem is akárhogy, hiszen mindeddig még soha nem gyűltek össze ilyen sokan emlékezni a kereken 170 évvel ezelőtt, 1848. március 15-én kirobbant forradalom és szabadságharcra, mint tegnap délután az István téri Petőfi-szobornál, nem csupán Szatmárnémetiből, hanem a megye majd' minden településéről. A főhajtást és koszorúzást követően az ünneplő sokadalom elindult a megemlékezés fő helyszínére, a város szívébe, a régi főtérre — a látványos és szinte véget nem érő menetet a szentjobbi lovas huszárok vezették, mögöttük a mezőfényi fúvószenekar pattogó ritmusa diktálta a lépést, és a Dsida Jenő Cserkészcsapat, a hatalmas piros-fehér-zöld zászlókat lobogtató ifjak és a résztvevők haladtak, s az útvonalon végig nyíltak a lakások ablakai, az üzletek ajtajai, járókelők álltak meg és fényképezték-filmezték a nem mindennapi látványt.

Ünnepelt Szatmár, nem is akárhogy: a régi főtéren, a nagyparkban leleplezték gróf Széchenyi István egész alakos szobrát. Azét a Széchenyiét, aki nem csak a legnagyobb magyar volt, de gondolataival, írásaival, politikai nézeteivel a jellem erősségének győzelméért harcolt, s ennek sarokpontjaként a keresztény erkölcsöt állította. Azét a Széchenyiét, aki olyan hősöket álmodott meg, akik képesek arra, hogy felelős irányítói legyenek szűkebb-tágabb környezetüknek — hiszen tudta: nem a mellveregetéstől válik az ember jó magyarrá, hanem a küzdelem, a folyamatos helytállás, a munka teszi azzá. Azét a Széchenyiét, aki a legnagyobb magyarként akkor volt nagy, amikor térden állt és imádkozott Istenhez — s aki a legjobb példa arra, miként emelkedik egy nemzet fölé valaki, aki képes beismerni tévedéseit, s bár nem élvez egyetemes rajongást, sőt, sokszor ellenszenvet kiváltó személyiség lévén megosztja követőit, képes arra, hogy utat mutasson nehéz időkben is.

Soha nem gyűltek még össze ilyen sokan ünnepelni és megemlékezni Szatmárnémetiben március 15-én, mint tegnap délután az István téri Petőfi-szobornál, ugyanis az eddigi hagyományokkal ellentétben most ott vette kezdetét a rendezvénysor. A koszorúzást és főhajtást követően innen indult a szentjobbi huszárok és a mezőfényi fúvószenekar vezette, közel tízezer fős sokadalom a Kazinczy utcán végigvonulva a város szíve, a régi főtér felé, ahol hatalmas kivetítőkön keresztül követhették figyelemmel az eseményeket, akik „nem fértek be” a nagyparkba — s ahol a rendezvény nyitányaként Pataki Csaba és Kereskényi Gábor közösen leplezték le Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotását, a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István egész alakos bronzszobrát.

„Köszönjük, hogy mindig meghallgattad imádságainkat, köszönjük nemzetünk nagyjait s köztük azt, aki akkor volt a legnagyobb, amikor térden állva imádkozott népéért, és a nemzet oltárára helyezte áldozatát. Akkor leszünk naggyá, ha áldozatot tudunk hozni — irányuljon szeretetünk, áldozatunk a mellettünk lévő ember felé! Ez a szobor zarándokhely lesz, ide hozzuk örömünket és minden fájdalmunkat is, hogy találkozzunk veled. Hallgasd meg imáinkat, és áldj meg bennünket, hogy egészséges lelkű emberként tudjuk élni az életünket” — mondta imádságos áldásában nt. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Áldást kért a városra és a népekre nm. és ft. Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke is: „Megtanítottál a legszentebb imára: Mi Atyánk — ezt imádkozza a magyar, a német, a román és minden nemzet, s mindegy, hogy szól az ima kezdete, Mi Atyánk, Vater Unser vagy Tatăl Nostru, ha szívünket felemeljük az Atyához, akkor meg kell lássuk egymásban a testvért. Mi Atyánk, légy jutalma a győzteseknek és a legyőzötteknek, áldj meg bennünket, áldd meg ezt a várost, a népeket, hogy mi is áldás lehessünk mások számára, és hibáinktól tanulva hozzád egyre közelebb juthassunk” — fogalmazott.

A közös imádságot követően elsőként Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere, az RMDSZ városi szervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. „Nagy megtiszteltetés és hihetetlen érzés ennyi, szívét-lelkét ünneplőbe öltöztetett magyar ember előtt szólni” — pillantott körbe meghatódott örömmel. „Ez a hely, ahol most Széchenyi István szobrát lelepleztük, a város szíve, nekünk, szatmáriaknak csak régi főtér. Nemrég még elképzelhetetlen lett volna, hogy itt, e helyen egy magyar személyiségnek állítsunk emléket. Azzal, hogy ez ma megtörténhetett, a szatmári magyar közösség a maga történelmével, hagyományaival szimbolikusan is visszakerült a város szívébe. Érdemes belegondolni, miként teljesedett ki a szatmárnémeti 1848-as emlékhelyek sora: az 1990-ben felállított Kossuth-emléksír és a 2004-ben felavatott a Petőfi-mellszobor mellett a Széchenyi-szoborral kiteljesedve mutatkozik meg, hogy 1848 az egész nemzetet, minden politikai irányzatot átfogott. Ez az összefogás március 15-e legfontosabb üzenete” — summázta, visszapillantva a majd' két évszázaddal ezelőtti időszakra, amikor a reformkor vezéralakjai népszerű és szeretett vendégei voltak e vidéknek, ahol eszméik táptalajra, egyenrangú partnerre — többek között Kölcsey Ferencre — és számos követőre találtak, s bár maga a gróf csak egyszer járt ezen a vidéken (1847 nyarán a Tisza és a Szamos gőzhajózásra alkalmassá tételéről egyeztetett Szatmár vármegye és a város hatóságaival), Szatmár számtalan szálon kötődött hozzá — Sándorhomokról származott Széchenyi István leghívebb munkatársa, követője és barátja, berenczei Kováts Lajos is, akit a gróffal együtt Szatmárnémeti város díszpolgárai sorába választottak.

„1860-ban, halála hírére a Szatmárnémetiben tartott gyászistentisztelet valóságos politikai tüntetéssé vált, majd Unger Gusztáv jogász, műkedvelő művész megfestette és a városnak ajándékozta a 'legnagyobb magyar' arcképét. Már 1861-ben, a halálát követő évben, az elnyomás ellenére is emlékoszlopot emeltek Széchenyinek a környékbeli földbirtokosok Kőszegremete határában. Az oszlop mindeddig a szatmári Széchenyi-megemlékezések legfontosabb helyszíne. De mindenképpen szólnunk kell arról, ki volt az, aki a szatmári Széchenyi-kultuszt ápolta és éltette, illetve ki volt a szoborállítás ötletgazdája: Sike Lajos néhai újságíró, aki 2015-ben indította útjára az elképzelést, és sajnos nem élhette meg, hogy álma valóra váljon. Mindannyiunk Lali bácsija hős volt, aki bár erejét meghaladó munkába fogott, de hitt benne, hogy képes rá. Így lehetünk ma, a huszonegyedik századi Romániában vagy a Kárpát-medencében bárhol mi is mindennapi hősök” — fogalmazott, köszönetet mondva mindenkinek, aki nagylelkű adományával hozzájárult ahhoz, hogy Széchenyi vigyázó tekintete követhesse a szatmári közösség sorsának alakulását.

Ünnepi gondolatait Puskás Anna szavalata követte, aki Arany János Él-e még az Isten? című versét tolmácsolta, majd a szövetség országos elnöke, Kelemen Hunor köszöntötte a jelenlévőket, emlékeztetve: talán nincs a magyar történelemnek egyetlen olyan pillanata sem, amelyet olyan teljes mértékű nemzeti egyetértés övezne, mint március 15-ét — valószínűleg, mert a '48-as forradalom történeti tablóján mindenki megtalálja a maga helyét, a maga hősét: a gyors változásokat kereső radikálisok Petőfit, az ellenállók Táncsics Mihályt, a romantikusok Jókai Mórt, Szatmárnémeti pedig Széchenyit, azt a Széchenyit, aki köztudottan aggódva, kritikusan, sőt, időnként gúnyosan kommentálta a forradalmárok hevületét, és aztán úgy vonult be a történelembe, mint a legnagyobb magyar.

„Széchenyi szobrát avatjuk ma, és én azt gondolom, így van ez rendjén. Így van ez rendjén, mert a forradalom a közkeletű vélekedéssel szemben elsősorban nem rombolást jelent, hanem építkezést. Ez a forradalom lényege, no meg a gyorsaság, amivel a fejük tetejére állnak a dolgok, a radikalizmus. Hogy nem mindig gondolkodunk, hanem megyünk előre — mert ez a pillanat parancsa, amit jól értünk, jól érzékelünk. Széchenyi ebben és csakis ebben a tekintetben nem volt a hagyományos értelemben vett forradalmár, ezért is ódzkodott tőle. Ám mégis belátta, hogy Kossuthnak volt igaza, hiszen ahogy mondta, amaz néhány nap alatt több eredményt ért el, mint ő 20 év alatt. De egyik a másik nélkül nem lett volna lehetséges, együtt nyert értelmet a történelmi távlatból is az, amit nagy és kiváló elődeink tettek. Én kifejezetten örülök annak, hogy ma nem egy klasszikus forradalmár, hanem Széchenyi István szobrát avatjuk itt, Szatmárnémetiben. És van erre legalább két okom. Egyrészt azért, mert lássuk be: 2018-ban nem vagyunk forradalmi helyzetben. Nem kell felforgatni a világot, bár meg kell változtatni azt, ami nem megy jól. Síkra kell szállni elveinkért, de nem kell a harcmezőre vonulni. A forradalmi állapot, a 'mindent is meg kell változtatni most' hevülete a történelem ritka pillanata. Egy közösség sokféle csillagának sokféle együttállására van szükség ahhoz, hogy ez a pillanat eljöjjön. Nem úgy van az, hogy hangosan kiabálunk — hanem úgy, hogy előbb többségünk van, aztán hangot adunk ennek. Ezt tette Szatmárnémeti két évvel ezelőtt. Másrészt pedig azért örülök, mert mint mondottam, ezen a nagy, színes tablón mindenki megtalálja a maga helyét, a maga hősét. És van az úgy, hogy a pillanat találja meg, kényszeríti ki a helyes hősválasztást. Az, hogy ma Széchenyi szobrát avatjuk itt, Szatmár egy másik híres szülöttének, Kölcsey szavajárásával arra emlékeztet bennünket, hogy mi az ország politikusainak, vezetőinek, a tenni akaróknak a feladata. Jelszavai: haza és haladás. Az 'és' is fontos, mert e két cél a felelős és cselekedni akaró emberek fejében nem kerülhet szembe egymással. A két célt mindig együtt kell tudnunk szolgálni: a hazát és haladást” — hangsúlyozta. Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete nem csak Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi üzenetét tolmácsolta, de mint mondta: számára nagyon fontos volt, hogy ezen a napon Szatmárnémetiben lehessen, s meglátva a szobrot, pontosabban annak részeként Széchenyi három nagy művét, gondolatai a gróf negyedik, csak halála után megjelent, Hunnia című műve felé irányultak — Széchenyinek ugyanis mindig újra kellett írnia, mit gondol a nemzetről, a nyelvhasználatról, és kész tényként kezelte: a nemzetek is Isten teremtményei, és mint megírta: 'nemzeti vágyainkat nem lehet másokra rákényszeríteni'. A nagykövet spontán, messze nem pátoszos, és épp ezért sokkal tartalmasabb gondolatait követően Jánk Péter szavalta el Ilyés Gyula Széchenyi hídja című költeményét, majd Varga Sándor színművész tolmácsolta Viorica Dăncilă miniszterelnök köszöntő szavait. „Szatmár megye szülöttjének vagy lakójának lenni kiváltság” — szögezte le Pataki Csaba, a szövetség megyei szervezetének és a megyei tanács elnöke.

„Számunkra megadatott az, hogy nap mint nap érezhetjük annak a tájnak a lüktetését, amely egykor nagy magyarok otthona és alkotásra buzdító múzsája volt. Ma, március 15-én több ilyen nagyszerű emberre emlékezünk. Közülük is kimagaslik gróf Széchenyi István, aki nem csak a legnagyobb magyar volt, de gondolataival, írásaival, politikai nézeteivel a jellem erősségének győzelméért harcolt, s ennek sarokpontjaként a keresztény erkölcsöt állította. Széchenyi már a maga korában olyan hősöket álmodott meg, akik képesek arra, hogy felelős irányítói legyenek szűkebb-tágabb környezetüknek. Széchenyi tudta: nem a mellveregetéstől válik az ember jó magyarrá, hanem a küzdelem, a folyamatos helytállás, a munka teszi azzá. Széchenyi a legjobb példa arra, hogy miként emelkedik egy nemzet fölé valaki, aki képes beismerni tévedéseit, s bár nem élvez egyetemes rajongást, sőt, sokszor ellenszenvet kiváltó személyiség lévén megosztja követőit, képes arra, hogy utat mutasson nehéz időkben is. Ő 'beletanult' abba a feladatba, amit Isten szánt neki — erre nekünk is képesnek kell lennünk. A XXI. században megvannak a magunk harcai, ezeket nem karddal és fegyverrel vívjuk, mint 1848–49-ben, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé fontosak. Mi egy olyan Szatmárnémetiért és Szatmár megyéért harcolunk, amelyre közösen lehetünk büszkék többségben élő társainkkal. Közösen kell terveznünk és építkeznünk. Ebben az építkezésben pedig már nem gondolhatunk csak magunkra. Itt önzőségnek és kishitűségnek nincs helye. Ez a táj nem engedi meg, hogy feledésbe merüljenek azok, akik innen indultak, itt pihentek meg vagy ide érkeztek. Mindaz, amit maguk mögött hagytak, kötelez bennünket arra, hogy korunknak hősei mi magunk legyünk, és nem csupán március 15-én, hanem az év minden napján olyan irányba dolgozzunk ezért a vidékért és ezért az országért, amely a magyar és a román közösségnek egyaránt javára válik. A magyarságunk pedig kötelez arra, hogy ne csak egyetlen napon gondoljunk azokra, akik az életüket a nemzetük megmaradásáért áldozták fel, hanem az év minden napján az ő szellemiségükhöz hűen cselekedjünk” — fogalmazott.

A rendezvény zárásaként a politikai pártok, ifjúsági szervezetek, tanintézmények, egyesületek helyezték el a kegyelet koszorúit, virágait a Széchenyi-szobor talapzatán, majd a Himnusz eléneklését követően az ünneplők az Északi Színházba vonultak, ahol átadták a Szatmárnémeti RMDSZ 2018-as Ezüst Tulipán-díjait, amelyet közösségépítés kategóriában Sike Lajos újságíró posztumusz, oktatás és művelődés kategóriában Nagy Gyula magyartanár, ifjúság és sport kategóriában pedig Bandura Emese bábszínész kapott meg.

Szabó Kinga Mária