Kegyetlen — de korántsem előzmények nélküli — következetességgel halad a politika gyomot, virágot egyaránt legázoló úthengere. Egyeseknek a fülét sérti dübörgése, mások munkája célját, avagy a nyomán nyíló tér felsejlő lehetőségeit fürkészik. Az első csoport szívből utálja a többieket és vélt igazának tudatában, a pillanatnyi erőviszonyok függvényében szidja őket vagy hízeleg nekik.

Pedig ez az úthenger már jó kilenc éve elindult ugyanezen az úton, méghozzá éppen itt, Szatmárnémetiben. Csakhogy a most fülüket — vagy inkább földbe döngölt elképzeléseiket, egyéni érdekeiket? — fájlalók azt hitték, ők ülnek a volánnál és szabják meg az útirányt. S a „szebb jövő” felépítésének posztszocialista maszlagától lelkesen nekiálltak megtisztítani a pályát nemzeti érdekeket védeni alakult(?) országos szervezetük minden olyan eszméjétől és tagjától, amely vagy aki némi visszarendeződés árán kilobbizható karrierjük útjában állt.

Most ugyanezt látszanak tenni velük mások. Segítségre éppúgy nem számíthatnak, mint az annak idején általuk letaposottak. Egyedül saját gátlástalanságukban, helyezkedni, minden náluk erősebbnek talpat nyalni képes voltukban bízhatnak. No meg néhány hangzatos közhelyben, amellyel az általuk megnyomorított életek „egyedül törvényes” védelmezőinek kiáltják ki magukat. Még mindig nem véve észre, hogy a sok lóerős gép vezetői fülkéjében már rég mások ülnek. Talán ugyanazok, akiknek — talán nem is saját elképzeléseik alapján — annak idején ők készítették elő a terepet.

Van-e, lesz-e bátorságuk legalább saját tetteikkel szembenézni, egykori áldozataiknak legalább néhány őszinte szó erejéig elégtételt nyújtani? Vagy szépen faragott elefántcsonttornyukban várják meg, amíg elfogy alóluk hiszékeny, ám végtelenségig mégsem bolondítható választóik tömege?

Ezt a jövő mondja meg. Egyelőre halad az úthenger.

Báthory Éva