Dr. Tallián Krisztián pszichiáter a jelenlegi változó és felgyorsult világban végbemenő változásokról, valamint a mai ember lelki életét befolyásoló digitális eszközök hatásairól, a generációk és a közösségek között megnövekedő szakadékokról nyilatkozott.

— Fiatalokkal beszélgettem arról, hogy mit tesznek ők a saját jövőjükért, van-e meghatározott céljuk, amiért küzdenek, tanulnak, ennek a célnak az eléréséért lemondanak-e bizonyos dolgokról, tudnak-e újrakezdeni miután megtapasztalják, hogy az addigi út nem volt helyes stb. A fiatalok nagy részét nem igazán érdekelték ezek a dolgok, számukra a jövő inkább az álmokban létezik, mint a valós útkeresésben. Mi ennek az oka?

— Én úgy látom — és a saját tapasztalataimból indulok ki, amivel nap mint nap találkozom —, hogy a fiatalok egy kicsit el vannak rugaszkodva a valóságtól. Lehet, hogy a média, lehet, hogy a digitális korszaknak egy velejárója ez, azt sem mondanám, hogy ez egy feltétlenül rossz irány. Mégis azt tapasztalom, hogy ők egy kicsit túlzottan a virtuális világban élnek, és nem mindig van meg a valósággal az egészséges kapcsolatuk. Sokszor a döntéseikben és a gondolkodásukban is észrevehető az, hogy nem feltétlenül a valós helyzetet és a valós lehetőségeket mérik fel, hanem azt részesítik előnyben, amit a médiatereken látnak.

— Az igazság az, hogy a fiatalok mindig másként látták a világot, mint az idősebbek, ez a fejlődés mozgatórugója. Most valami többről van szó?

— Tudni kell azt, hogy minden korszaknak megvannak a maga jellegzetességei, így a fiataloknál mindig is volt egy kis elrugaszkodás a valóságtól, egy kicsit álmodoztak, s a mostani generációra ez fokozottan érvényes. Amikor ezek a fiatalok odakerülnek, hogy szembesülnek a valósággal és azokkal a nehézségekkel, amikkel az előző generációk könnyebben szembesültek, ezért könnyebben át is tudtak lépni rajtuk, nem fogják tudnak átlépni, mert nincsenek felkészítve az élet nehézségeire. Nem azt akarom mondani, hogy az egész mai generációval gond van, ezt a tendenciát látom. Úgy érzem, hogy van egy olyan tendencia, ami arrafelé visz, hogy egy kicsit elrugaszkodnak a valóságtól.

— Sokan úgy vélik, hogy ebben szerepük van a szülőknek, a nevelőknek és az oktatóknak is.

— A másik dolog és tényező valóban az, hogy a szülők felelőssége és útmutatása, az irány megadása mennyire van jelen a fiatal életében. Egy természetes folyamat az, hogy idővel a fiatal eltávolodik a családtól, keresi a vele egykorúak a társaságát, baráti körök jönnek létre, ezáltal egy kicsit a szülőktől is eltávolodik, gyengül a szülők befolyása. Nem lehet azt mondani, hogy ez nem egy természetes folyamat, benne van az élet rendjében; ami szerintem figyelmet érdemel, az az, hogy túl korán elkezdődik az önállósulás. A szülők mintha korábban elengednék a gyereket, valószínűleg ez annak a következménye, hogy nem tudnak eleget foglalkozni a gyerekkel, nincs meg az a valódi kapcsolat, hogy a család leül és beszélget. Mivel ezek hiányoznak, a gyerek szinte óhatatlanul egy olyan irányba sodródik, hogy nem a szülői minta lesz a fontos, hanem a barátok mentalitása.

— Ez milyen következményekkel járhat?

— Ez veszélyekkel is járhat. Egyre jobban csökken az a realitásérzék, hogy mi is van a világban, milyen veszélyek, milyen nehézségek vannak körülöttünk. Nincs meg vagy elvesztődött valahol a generációk közötti tapasztalatátadás. A szülő nem mondja el a gyerekének, hogy ő milyen problémákkal küzdött, és hogyan tudta azokat átlépni. Igaz, abban az időben más problémák voltak. Valószínűleg az előző generációk sem tudtak még adaptálódni ehhez a rohanó világhoz, ebből adódóan távolodnak el egymástól a szülők és a gyerekek. Én ezt olyan helyzetekben is tapasztalom, amikor 10–14 éves gyerekeket — akiket még nem igazán nevezhetünk fiataloknak — hoznak hozzám a rendelőbe korai szexuális élmények, drogfogyasztás stb. káros következményeiből adódó problémák miatt. Jóval lentebb jött tehát a rizikós tevékenységeknek a határa.

— Ez a kíváncsiság miatt van, vagy így próbálnak beilleszkedni baráti körökbe?

— Szerintem mind a kettő. Már gyerekkorban hozzá lehet jutni bármilyen információhoz. Ő azt képzeli el magáról, hogy nagyon sok mindent tud, nagyon sok mindent meg is engedhet magának. Egyfelől nagyon sok információ áll rendelkezésre szűretlenül. Ebben a korban még nem tudják megszűrni az információkat, belemennek olyan helyzetekbe, amelyeknek elég nagy a rizikófaktora, nem tudják, mivel jár, ha elmennek egy társasággal ide vagy oda, könnyen belekerülhetnek különös helyzetekbe. Azok a káros szokások, amik régebben tizenhét-tizennyolc éves korban jelentek meg, ma már tizenhárom-tizennégy éves korban észlelhetők. A baráti társaság szívesen beszippantja az egyént. Mivel a fiatalnak nincs más lehetősége, az az evidens út, hogy úszik az árral, mert az a trend.

— És van a másik véglet, amikor jól viselkedik, otthon ül, és annak az áldozatává válik.

— Igen, ilyen is van tagadhatatlanul, de az is egy véglet, amit kezelni kell. Ott megint a szülő tehető felelőssé, hogy vagy túlzottan fogja a gyereket, vagy nem viszi el színházba, társaságba. Egy másik aspektus az, hogy ha a szülő egy kicsit szorongóbb, azáltal is bezárja a gyereket, ha fél, hogy mi lesz akkor, ha a gyerek megismeri a világot. A szülő látja a veszélyeket, meg akarja óvni a gyerekét, és a nagy szeretetével elzárja a külvilágtól. Ez sem jó, mert ha a gyerek nem ismeri meg a világot, ugyanúgy eltávolodik a realitástól, mint az, aki virtuális világban él, és azt hiszi, hogy mindent szabad, és ugyanúgy ki lesz téve a veszélyes dolgoknak, mert nem lesz tapasztalata.

— Mi a megoldás?

— Az egészséges dolog szerintem az, hogy engedjük a fiatalokat, de legyen meg állandóan az a tisztes távolságból való rálátás, hogy meddig megy el. Lehessen mindig letesztelni, hogy ő hogyan látja a világot, az életet. Az, ami az ő fejében van, gyakran meghatározza a későbbi életét. Ha a szülő engedi, hogy nagyon elmenjen egy irányba, akkor lehet, hogy már késő lesz megfogni és visszairányítani egy jobb irány felé. Az egész életét meghatározza a fiatalnak az, hogy mennyire marad meg egy egészséges kapcsolat az apa-anya és a szülő-gyerek között. Nagyon fontos a biztonságos és jó viszony. A szülő-gyerek kapcsolatban meg kell legyen az a viszony, hogy a gyerek ne menjen el túlzásba semmilyen irányba. Nagyon gyakran jutunk abba a helyzetbe, hogy akkor bukkannak fel a dolgok, amikor már késő. A kötelék apa-anya, szülő-gyerek között könnyen elszakadhat, szinte észrevétlenül. Sokan azt hiszik, elvannak, nincs probléma, de egyszer csak történik valami, és kétségbeesetten mondják, hogy erre nem számítottak. Nagyon fontos, hogy a kötelék megmaradjon, mert az adja meg a biztonságot, hogy se a szülők, se a gyerek ne jusson olyan helyzetbe, hogy olyan esemény nyissa ki a szemüket, amin már nem tudnak változtatni.

— Minden fiatalnak az a célja — ezzel a szülők is egyetértenek —, hogy kevés munkával sokat keressen, jól éljen anélkül, hogy azért különösebben tenne valamit.

— Ezt én is tapasztaltam, ez egy új trend, ez tényleg így van. Minél kevesebb erőbefektetéssel minél több hasznot szerezni. Sajnos ez egy társadalom által sugallt hatás is, vagy modell, mert látják a fiatalok, hogy néha könnyebben meg lehet élni minimális munkával. Amikor elbeszélgetek egy tizenöt-tizenhat éves fiúval, és megkérdezem, mi szeretne lenni, a válasz az, hogy: kimegyek külföldre. Ezek a fiatalok nem tudják, mi vár rájuk külföldön. Ezeknek a fiataloknak a gondolkodásában egy zavaros kép alakult ki arról, hogy miről szól a jövő, mit jelent egy szakmát kitanulni. Régebben a serdülő már tudta, hogy milyen irányba fog elindulni, vagy ha nem is, volt egy külső hatás, ami irányította. Manapság sok esetben ez nincsen. Könnyen váltanak, ha valahol nem tetszik, mennek másik helyre. Nincs kikristályosodva egy olyan cél, ami felé irányulnak. Nem gondolnak bele, hogy ez ideig-óráig megy, de lehet, hogy egy idő után rosszabb lesz. Nagyon sok fiatal arra számít, hogy majd csak lesz valahogy, majd valaki elintézi, de nincs konkrét elképzelése, amiért küzd, amiért tanul.

— Egy másik lényeges jellemzője a kornak, hogy gyengül az emberek érzésvilága, sérül a lelki világa, az anyagiak kerülnek előtérbe, s emiatt meglazulnak a kötődések. Mindez miből következik?

— A legtöbb emberből hiányoznak a mély kötődések. Amit elmondtam a munkahelyekről, ugyanazt elmondhatjuk a kapcsolatokról is. A fiatalok nagyon könnyen váltanak. Én azt látom, hogy jönnek hozzám fiatal párok, akik ha egy kicsi nehézségbe beleütköznek, azonnal továbblépnek. Képtelenek alkalmazkodni, a kötődés pedig felszínes. Ha valamibe beleütköznek, nincs meg a lelki erő, hogy egy hosszabb, mélyebb érzelmi kapcsolat érdekében azon a problémán túllépjenek. Könnyen feladják, könnyen változtatnak, nem teszik bele magukat a másik helyzetébe. Egy tartós kapcsolat esetén fontos az, hogy tudjak a másik szemével látni. A mai kapcsolatok legnagyobb hibája — és ebből adódnak a problémák —, hogy két individuum van együtt. Nem az a cél, hogy együtt, egymással karöltve, egymást összeadva hozzanak ki valamit, hanem mindenki élje a maga kis életét. Ez kötődési probléma, mert ha mélyen kötődök valakihez, és úgy érzem, hogy a társam, az én életem része, akkor nem tudom megtenni, hogy ne legyek a közelében és ne osszam meg vele minden titkomat. Ha létezik az érzelmi kötődés, akkor minden pillanatban hiányoznak egymásnak, ha nincsenek együtt. A távolság mindig szorongást hoz elő. Aki jól megvan a másik nélkül, az nagyon felszínesen kötődik a társához. Itt az a kérdés, miért jó ez nekik. Miért nincs igény az együttlétre? Az ilyen szülők gyerekeiről csak később fog kiderülni, hogy mennyire érzéstelenek.

— Az anyagiak legyőzik a lelkieket?

— A materialista és a lelki dolgok általában fordítottan arányosak. Az ember minél jobban áll anyagilag, annál kevesebb a lelki igénye. Az, aki anyagi jólétre vágyik, elhanyagolja az érzelmieket. Elfásul, nem érez, csak az anyagiakra gondol. Azzal, hogy az érzelmi dolgokat minden mással pótolja: vesz magának kütyüket és egyebeket, egy pótcselekvést végez. Megerősödik benne a digitális eszközök iránti függőség, ami hasonló az alkoholizmushoz. Ha nem jut hozzá a kütyüjéhez, depresszióba esik. Mindezek az emberi kapcsolatok kárára történnek. Én úgy látom, sokan a maguk kis virtuális világába húzódnak vissza, és ez egy elég szomorú jövőképet vetít elénk.

— A jelenleg végbemenő mentalitásváltásnak milyen következményei lesznek a személyiségfejlődésben?

— Az elmúlt huszonöt év nagyon sok változást hozott, de maga a mentalitás annyira nem változott — főként az idősebbek esetén. Talán ez vezet oda, hogy létrejön egy szakadék a generációk között, az elit és a tömeg között. Mély szakadék jött létre az emberek gondolkodásmódja között. Hasonló a helyzet az emberek érzésvilágában kialakult különbségek között, és ez nem csak generációs különbség. Egy olyan mobilitás van az életben, ami nagyon igénybe veszi az emberi lelket. Sokat számít, hogy ki milyen kapcsolatrendszerben él, hogyan alakul a lelki világa, mennyiben tud együtt fejlődni az értelem és az érzelem. Én azt mondom, bárhogy is alakul a világ, az alapvető emberi tulajdonságok meg kell maradjanak. Van igény az érzelmi életre, a sajnálatos az, hogy sokan ezt az igényt minden mással próbálják meg pótolni. Meg kell tanulni válogatni a kínálatok között. A mai ember mindent megkap vizuálisan és tárgyilagosan, nincs ideje kifejlődni a léleknek. Az érzelmek valahol el vannak fojtva, ami nem egy jó dolog. Itt megint a szülőket kellene felébreszteni, vigyázzanak, hogy ne csak az anyagi oldalt fejlesszék. Érzelmileg nagyon sivár lesz az az ember, akinek nem fejlődik az érzelmi világa.

Elek Gy0rgy