A ballagási ünnepségek után hamar elkezdődtek az érettségi találkozók. Mindkettő szép eseménye az életnek. A ballagók előre néznek, tekintetük átvillan a végtelen horizonton, jelmondatot, mottót, életigét választanak, számukra úgy tűnik, semmi sem lehetetlen, mert fiatalok, álomvilágban élnek, úgy gondolják, hogy mindent ők kell elvégezzenek az egy helyben toporgó emberiség helyett. Akik érettségi találkozókra gyűlnek össze, visszafelé tekintenek, a jelmondatok, mottók és életigék számonkérésére válaszolnak a felnőtt ember alázatával, annak tapasztalatából tudják, hogy legszebb álmainkat is képes megcsonkítani a kegyetlen élet, mert az idősebbek többször ráébrednek a valóságra. A ballagók csak a győzelemben hisznek. Az érettségi találkozókra érkezők megtanultak veszíteni is, tudják, hogy az ember sok esetben még a saját életének is csak a társszerzője lehet, hogy a türelem érleli meg igyekezetüket ízes, tartalmas életté.

Megszólal a csengő. Egészen más a hangja, mint volt egykoron. Az iskola is más. És az arcok? Mindenki megváltozott. Nem az eltelt idő, inkább a körülmények tették mássá az arcokat, a lelkeket, a magatartást. Vannak, akik boldog mosollyal hangoskodnak, igyekeznek mindenkivel szóba állni, mindenkit kikérdezni, és mindenkinek mindent elmondani. Mások csendben, komolyan meghúzódnak, és várják, hogy történjen valami. A nők férjüket, a férfiak feleségüket mutatják be, az idősebbek az unokákról mesélnek. Nem kevesen vannak azok sem, akik csalódottságaikat akarják megosztani vagy eltitkolni. Egyesek az önmutogatással, a dicsekvéssel vannak elfoglalva, mások megpróbálnak a valóságban maradni. Majd jönnek a beszélgetések. Mi valósult meg azokból az álmokból, amit a ballagáskor szőttek, amikor elhagyták az iskolát. Hova vezetett az „ifjúi szent megjózanodás”, derűs iskola lett-e az élet, megtanultuk-e „Szeretni az embert és küzdeni/ s hűn állni meg Isten s ember előtt”? Mintha már egyre kevesebben lennének azok, akik választ akarnak keresni ezekre a kérdésekre. Túl nagy a szakadék az iskola és az élet között. Az álomvilágból a valóságba csöppent véndiákok útkeresése sokak számára fárasztó volt, sokan beleroskadtak, olyanok is, akik úgy érzik: célba értek. Nem voltunk egyformák az iskolákban sem, most viszont teljesen mások vagyunk. Valóban igazak Madách szavai: „Nem az idő halad, mi változunk”. Ilyenkor azon is el kell gondolkodni, hogy a bennünk végbement változások mennyire pozitívak? Lehetünk-e példaképei gyerekeink és a mai diákok számára? Megállhatunk-e úgy a mai diákok előtt, hogy azok felnézzenek ránk, és ne kelljen előttük lehajtanunk a fejünk? Mert ha nem, akkor elmondhatjuk, hogy az iskola elvégzése után sikerült az érettségi, de nem maradtunk „Nemes, küzdő, szabadlelkű diák”-ok, ezért megbuktatott bennünket az Élet. Nézzük a régi képeket, és nézzük egymást. Próbáljuk, de nem tudjuk eltakarni az idő múlása ejtette foltokat. És az is látszik, hogy nem mindig vagyunk őszinték. Hogy belül nem ugyanaz van, mint amit kívül akarunk megmutatni. Jó találkozni, hogy észrevehessük, mennyire változó ez a világ. Hogy „Hős harc az Élet, és megélni szép”, ha teszünk érte. Ha hozzákezdünk saját várunk felépítéséhez, ami sohasem késő. A ballagásokon, a véndiák-találkozókon ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg bennünk: vajon most felragyoghat itt a semmiből teremtett új világ?

A legnagyobb művészet: derűs szívvel megöregedni. Aligha módosíthattuk volna szebbé egykori jelmondatunkat. Ebben a választásban az érett, józan ész, a valóságérzék hallatta a hangját. Túl az élet legalább kétharmadán felismertük, hogy még mindig van elvégzendő feladatunk: derűs szívvel megöregedni. A megöregedés az egyik legnehezebb feladat az emberi fejlődés során. Az emberi természet mintha lázadozna a saját trónfosztása ellen, hiszen a megöregedés ezt jelenti. Megöregedni nehezebb, mint meghalni, mert egyszerre és egészen lemondani valamilyen javunkról kevésbé fáj, mint naponta és apránként feláldozni. Az öregedés folyamata nagy felszólítás az embernek, hogy növekedjék az emberségben, és teljesen önmagává legyen. Az élet őszén lévő ember már nem ígéret, hanem beteljesülés, az ősz kissé kesernyés leheletével. Ballagók és tíz–hatvan éves találkozókra gyűlnek ma össze sokan-sokan derűs szívvel, arccal és mosollyal, hogy vissza és előre nézzenek.

Elek György