Szilágyi Attila magyargéresi gazdálkodó százharminc hektár földet művel meg, 10-15 személy számára biztosítva munkát. Az elmúlt napokban vele jártuk be a magyargéresi határt, miközben bemutatta gazdaságát és a folyamatban levő mezőgazdasági munkákat.

Fél tíz körül érkeztem Magyargéresre. Előtte egyeztettem Szilágyi Attila gazdálkodóval, aki már indulni akart dolgára, ugyanis előzőleg azt mondtam neki, hogy kora délelőtt érkezem, nála pedig ez semmiképp sincs kilenc után. Elsőként kimentünk az egyik kukoricaföldjére, ami nem túl messze van a falutól, hogy megmutassa, milyen nagy károkat okoztak a vaddisznók. Ahogy mentünk a kukoricásban, láthattuk, hogy egész sorokat taposott le a vaddisznó. „Beljebb sokkal nagyobb károk is vannak — mutatott a távolba —, van, ahol semmi nem maradt. Próbáltunk kárpótlást igényelni — mert sokan vagyunk hasonló helyzetben a faluban —, de győzködtek, hogy kár időt vesztegetni és pénzt költeni, mert a törvények nem a gazdák érdekeit védik.”

Búzatermés

Tovább haladva messziről látszott a már nagy részben felszántott búzaföld, amelyet őszi takarmány termesztésére vagy olyan őszi vetésre lehet használni, ami búza után következhet a vetésforgóban. Arra a kérdésre, hogy milyen volt a búzatermés, Szilágyi homlokát ráncolva válaszolja, hogy: jó is, meg rossz is. Mennyiségileg nem volt kevesebb a vártnál, a probléma inkább az értékesítés körül adódik. Egy sarmasági felvásárló vitte, amennyi csak volt, de 55-60 baninál nem adott többet érte. „Sokan azt mondják — tette hozzá Szilágyi Attila —, ha nem érné meg, nem csinálnánk. A falusi embernek az a küldetése, hogy dolgozzon. Mi mást tehetnénk mi, magyargéresiek, ha nem a földet túrnánk? Ebből a faluból — de azt hiszem nem csak ebből —, aki nem szereti a mezőgazdaságot, az elmegy. Az, aki itt marad, végzi a dolgát, és nem panaszkodik. Hallom, hogy azok, akik a Dräxlmaierben dolgoznak, menekülnének bárhova, mert nem bírják azt a hajszát, de azért mentek oda, mert más lehetőségük nem volt. Mi is azért termesztünk búzát kilónként hatvan banis áron, mert más lehetőségünk nincs.”

Uborkaföld

A határ másik része felé haladva felcsillan Szilágyi Attila szeme. Egy hatalmas uborkaföld áll előttünk, amelyen elég sokan szorgoskodnak. A szezon vége felé közelednek, de még van mit szedni minden nap. A család 5040 folyóméter uborkát termeszt. Azért nem mérik árra vagy hektárra, mert a sorok közötti távolság változhat. Itt olyan távolság van a sorok között, hogy elfér a kapálógép és a permetező. Az uborkaszár két méternél magasabbra nő fel, és úgy ki van kötözve, mint a szőlőtőke. A termés jól látszik, éri a nap, könnyen szedhető. „Miután leszedjük — magyarázza Szilágyi — bevisszük, és méretek szerint osztályozzuk. Hat kategória van, ezeket más-más árakon veszik át. Magyarországról kapjuk a palántákat és a vegyszereket. Itt működtetünk egy locsolórendszert, a vizet tizenhat méter mélyről hozzuk fel egy dízelmotor segítségével. Sajnos, az üzemanyag folyamatosan drágul, ami megnehezíti a mezőgazdászok dolgát. Az uborkatermesztéssel tíz-tizenöt embernek tudunk munkát adni, ami számukra sokat jelent.”

Bármerre nézünk a határban, mindenhol szorgosan dolgozó embereket látunk, pedig a hőmérő higanyszála már délelőtt jóval meghaladta a harminc fokot. Déli szünetben sokan összegyűlnek az árnyékban lévő kútnál. Amíg a friss vízzel hűsítették magukat, napi gondjaikról is szót ejtettek.

Elek György