Október 10-én indul útnak a szatmárnémeti főtérről Bertici Attila és Norbert, december 6-án érkeznének haza, tizenhét országon átutazva járnák be Szibériát a Japán-tengerig, 28–30 ezerrel fog többet mutatni az autó kilométer-számlálója, mire vége lesz az útnak.

Egy főtéri kávézó teraszán, egy csésze fekete és egy pohár ásványvíz mellett beszélt az apa-fiú páros arról, hogy miért vágnak neki a Szibérián át, valamint Közép- és Kis-Ázsián visszavezető útnak, hogyan készülnek erre két éve, milyen speciális autóval vágnak neki a két hónapig tartó utazásnak, és hogy nekik az út a fontos, nem a cél. Szatmárnémetiből még senki nem indult el ezen az úton.

Miért ezen az úton?

„Izgalmas kalandot remélünk, de nem várt helyzetekre készülünk” — foglalta össze röviden a dolgaikat Bertici Attila (43), aki fia, Bertici Norbert (20) társaságában fog nekivágni az embert próbáló Ázsia-körútnak. Odafelé Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország, Oroszország az útvonal, egészen annak legkeletibb városáig, Vlagyivosztokig. Visszafelé Mongólia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Grúzia, Azerbajdzsán, Törökország, Bulgária, majd Románia az útvonal. „Azért választottuk az északkeleti odautat és a délkeleti visszautat, mert utóbbi jelenti az igazi kalandot, és a tényleges nehézségekkel is ezen készülünk találkozni, nem szerettük volna, ha már az odaúton elbizonytalanodunk — árulta el Attila. — Hazajönni muszáj lesz, bármilyen nehéz is, de odafelé napokat rostokolni valamelyik nem létező tádzsik út szélén nem lett volna túl motiváló.”

Milyen autóval?

Egyértelmű a két utazni készülő számára, hogy hiába az alaposnak tartott tervezés, egy ekkora távot nem lehet az előre kiszámítottak alapján megtenni. Most beszéltek elsőként az autóról, amelyiknek kulcsszerepe lesz az utazásban, hosszas mérlegelés után egy Dacia mellett döntöttek, de hogy melyik modell mellett, az meg titok, a jármű átalakítása jelenleg is zajlik. Emelik az alvázmagasságot, megerősítik a karosszériát, csőrendszer erősíti a tetőt, amelyikre csővázas ponyva csomagtartó kerül, defekt eseten is teljesítő gumikat kapnak a kerekek, csörlőt szerelnek rá és plusz üzemanyagtartályt. A szibériai fagy ellen védő szigetelése, speciális külső borítása is lesz az autónak, kicserélnek benne minden kopóalkatrészt, mínusz negyven fokot is tűrő kenőolajat kap, és oxigénszegény környezeteben is jól teljesítő levegőszűrők is lesznek tartalékban. Kiszerelik a hátsó üléseket, mert az autóban tervezik eltölteni az éjszakák legnagyobb részét, az utasteret álló helyzetben is melegben tartó, kétnapos autonómiával bíró berendezést is szerelnek bele. Céljuk volt olyan autóval menni, amelyik megbízható, minimális elektronikát használ, bírja a gyenge üzemanyagot, olcsón átalakítható, jól felszerelhető és tágas.

Miért ősszel?

„Első hallásra meggondolatlanságnak tűnhet, hogy a mérsékelt égövi őszön indulunk bele az olyankor ott már javában tartó télbe, de Szibériába menni nincs ennél jobb időszak — magyarázza Attila. — Mínusz harminc fokos hőmérsékletre számítunk az út odavezető szakaszán, és a szinte teljes egészében hegyvidéken vagy kősivatagon átvezető közép-ázsiai útvonal miatt a hazaúton sem sokkal enyhébbre. A hidegtől nem félünk, síeltünk már mínusz harminc fokban, és nem lett semmi bajunk, és a bennünk kialakult kép Szibériáról arról szól, hogy végtelen, fehér és fagyos, illúzióromboló lett volna a nyári út. Beszéltünk olyanokkal, akik már megjárták a szibériai utat autóval, és azt mondják, tavasszal nagy a lavinaveszély, ha erősen olvad, latyakos az út, gyakoriak az erős átfolyások. Nyáron nincs meg a szibériai hangulat, és sok a vérszívó, nagy a por, a mínusz ötven fokos szibériai tél meg már tényleg túl kegyetlen.

Vlagyivosztoktól visszafelé Mongóliáig ugyanazon az úton fogunk menni, mert ez az egy út van ott, Mongóliába érve viszont jön a feketeleves, mert ott meg nincsenek is utak — részletezték az útvonaltervet az utazók. — A városokban meg a közelükben vannak, de aztán csak két autónyom a földben, ilyeneken kell haladni. Hatezer méter magasan fogjuk átszelni a Himaláját Kirgizisztánban, utána meg sokáig nem is fogunk háromezer méternél alacsonyabban közlekedni.”

Arra számítanak, hogy ezen az országon átutazva fog elfogyni az élelmük legnagyobb része, mert olyan helyi ételekről kaptak hírt a szatmárnémetiek, amit nem bírna a gyomruk. Ivóvízproblémától nem tartanak, ebből nem kell túl sokat felhalmozniuk, mert ha nemzetközi cégtől valóhoz nem is, de helyi készítésű palackozott vízhez mindenütt hozzá fognak tudni jutni. Berticiék Üzbegisztánra úgy tekintenek mint az utazás legnehezebb szakaszára; amellett, hogy nagyon rosszak az utak, rettentően zárkózott ország, nem lehet benzint kapni, mert csak gázüzemű autóik vannak. Ezernégyszáz kilométer az üzbegisztáni szakasz, erre a távra meg kell legyen az üzemanyag-autonómia, itt fogják nagy hasznát venni a tartalék benzintanknak. Ha elérnek a Kaszpi-tengerhez, azt vagy megkerülik észak felé, ahogy az eredeti tervben is szerepel, vagy komppal kelnek át a vízen, ha pedig ezt követően már átérnek a Kaukázuson, szinte nyert ügyük van hazáig.

„Nem ralira megyünk, nem is rekorddöntést tervezünk, és nem is azért indulunk el, hogy adott dátumra odaérjünk, egy másikra meg vissza, nekünk nem a cél a fontos, hanem az út, mert imádunk utazni és szeretünk ilyenformán feltöltődni„” — zárta rövidre a határidők ügyét a két utazó.

Miért nem Afrika?

Az útvonalválasztásnak nagyon egyszerű oka van, mondja Attila, aki világéletében két országot akart látni. Az egyik Amerika, a másik Oroszország, és az USA-t már látta. Szegény, de nagyon vendégszerető szibériai és ázsiai emberekről beszéltek azok, akik már jártak ott, indokolatlanul is behívnak a házukba, vendégül látnak, és már az első kocsi megáll, ha felnyitott motorháztetővel vesztegel valaki az út szélén. Segítenek, bármire is van szükség, fizetséget nem kérnek.

„A szibériai út varázsát külön emeli, hogy orosz hadifogságból annak idején két és fél éven át gyalogolt haza nagyapám, valószínűleg ez a sokszor és sokat hallott emlék is táplálja az érdeklődést az orosz vidékek iránt. Amilyen úti film, dokumentumfilm létezik Szibériáról, azt már mind megnéztem.”

Eszmei cél van az úttal?

„Semmilyen gazdasági vagy politikai indíttatása nincs annak, hogy elindulunk — jelentette ki határozottak Attila —, amit szeretnénk, az egyedül Szatmár megye és Szatmárnémeti promoválása, főleg, mert innen elsőkként vágunk neki egy ilyen hosszú és nehéz kalandnak, és erre büszkék is vagyunk. Az autón ott lesz az I love you Satu Mare Szatmárnémeti matrica, reméljük, erőt is ad majd, ha nagy a baj, de a közélet és a szatmári emberek azok, akiknek hírét akarjuk vinni, de politikai felhang nélkül. A család eleinte megpróbált lebeszélni minket, de egy legutóbbi szervezési hullámvölgy idején, amikor úgy éreztem, hogy nem tudom majd megcsinálni, a feleségem bátorított, hogy ne adjuk fel, ha már ennyit dolgoztunk rajta, óriási, egész életre szóló élmény lesz.”

Igyekszenek minél többször bejelentkezni videón az utazás során saját Facebook-csatornájukon (facebook.com/HelloSiberiaExpedition), ígérik a kalandorok, hívni fogják őket a City Rádiótól és a Radio România Actualităţi-től is, szóval szinte naprakészen lehetnek az itthoniak azzal kapcsolatban, hogy hol járnak. A Bertici páros októberi, szatmárnémeti indulását és a két hónappal későbbi érkezést élőben akarja közvetíteni a Digi24 hírcsatorna.

Princz Csaba