Zenés pinceavatón jártunk csütörtök este Csanálos községben. A falu központjában lévő, legalább 150 éves pincehelyiséget közösségi összefogással újították fel. Olyan helyiséget hoztak létre, ahova el lehet bújni a nagyvilág sürgése-forgása elől.

Közösségi összefogással felújították a csanálosiak a falu központjában lévő pincehelyiséget. Legalább 150 éves az épület, és az új rendeltetése, hogy helyszíne, otthona legyen a meghittebb közösségi rendezvényeknek. Például lehessen benne elvonulni a világ zajától, és nótázgatni, barátságot ápolni, beszélgetni. S mindezzel senkinek sem a terhére lenni.

Csütörtök este tartották a pinceavató egyik alkalmát. (Korábban is lejöttek, nótáztak. De mint a szervezők — zömükben a helyi plébániai egyháztanács tagjai — kifejtették, mostanra fejeződött be a felújítás java része.) A nótázgatás előtt kérdeztük őket.

„Én most már elmúltam 50 éves, ő pedig elmúlt legalább 60 (a másik férfi, Gnandt Árpád mondja, hogy bizony 70 lesz a jövő hónapban). Mindketten úgy éltük le az életünket, hogy nótáztunk, és úgy éreztük jól magunkat a barátainkkal, ha énekelhettünk egy pohár bor mellett. Én is így vagyok ezzel, és ő is. Bizony a régi világban úgy volt, hogy ha akartunk egy jót mulatni, lejöttünk a pincébe. Itt volt bor, pálinka, zsíros kenyér, vöröshagyma, és leültünk, nótáztunk. Megtanultuk a nótákat az idősebbektől. Ehhez még hozzájárul az is, hogy munka közben is nótáztak az emberek” — magyarázza Czier Attila, aki egyébként vállalkozó, és újabban mint világjárót ismerhettük meg.

„Több mint egy éve rágódunk már ezen a közös nótázáson — teszi hozzá Gnandt Árpád nyugalmazott mérnökember. — Úgy éreztük, valamit tennünk kell. Hogy is kell csinálni? Hát ez a fiatalság nem tudja a nótákat… Tanakodtunk azon, hogy kicsit össze kellene jönni. Mi nótázva nőttünk fel. A barátságot is a nóta kovácsolta össze. Énekelve közelebb kerülnek egymáshoz az emberek. Nem olyan az, mint a Facebook, ahol nem is látod, milyen a beszélgetőtársad arca, mozdulata… Nemrégiben aztán rászántuk magunkat, hogy most csütörtökön megejtjük ezt az estet. El is fogom mondani a többieknek, hogy nótakört kellene létesíteni. Annak pediglen az a legfontosabb feltétele, hogy mindenki adjon hozzá, és senki se vegyen el belőle. Ha mindenki akarja, akkor abból lesz valami.”

„Hozzátenném — veszi át a szót Czier Attila —, hogy itt, ahol most állunk, a 19. században egy kocsma volt. Mármint felettünk, a falunak a kocsmája, a boltja. És itt volt a pince, amit akkortájt hűtőszekrényként is használtak. Azaz legalább 150 éves pincében vagyunk. A '80-as évek végén sikerült a falunak egy új kultúrotthont építenie, és akkor a pince feletti épületet lebontották. Merthogy korábban, még az én gyerekkoromban iskola és óvoda volt itt. Én itt jártam óvodába…”

„Én '63-ban végeztem, a mienk volt az utolsó osztály, amely ebben az épületben végezte az iskolát, az új épületbe én már nem jártam” — veti közbe Gnandt Árpád.

„Én tehát óvodába jártam ide, de ebben az épületben pinpongoztunk, klub volt itt, meg számos egyéb foglalkozás is, amíg le nem bontották — veszi át ismét a szót Czier Attila. — Akkor melléje építették az új művelődési házat. A pince meg itt maradt. Azt kell mondanom, hogy egészen 2015-ig itt állt, beázott, romlott az állaga, senki sem törődött vele. Énbelém jött egy ilyen 'ördög', hogy gyerekek, hát az őseinknek a dolgait hagyjuk így tönkremenni? Ráadásul a falu közepén?! Összefogtunk egy jó páran, és bizony önerőből felújítottuk ezt a pincét. Leszigeteltük fölül, becsatornáztuk, hogy ne folyjon be a víz, új ablakokat tettünk, letégláztuk a padlót. Direkt régi téglákat vettünk, hogy az eredetihez hasonlatos legyen. Nos, idén sikerült befejezni ezt a mi vállalkozásunkat. Most szeretnénk az igazi pinceavatást megtartani.”

Mint mondják: a falu összefogása révén sikerült felújítaniuk a pincét. Hozzáteszik, hogy a külalakkal különösen elégedettek, hiszen úgy néz ki, mint egy „rendes pince”. Látszanak a vágások, a toldások. A helyiség rendeltetése az, hogy használják a csanálosiak vagy akár a máshova valók. Mint fogalmaznak, jöjjenek le minél többen, érezzék itt jól magukat. Örüljenek egymásnak. A pince ugyanis az a hely, ahol lehet mulatni, és ezzel nem zavarnak mást. A szomszédig a leghangosabb dalolászás sem hallatszik el. Mintegy jelképe ez a helyiség a rohanó világból való elvonulásnak.

Lassacskán megérkeznek a többiek is. Erős hangú, énekes emberek a csanálosiak. Egyelőre tucatnyian vannak, de mondják, hogy jönnek már a többiek is. Ébrest József harmonikát vesz elő, mások házi készítésű tepertőt, hideg májast kóstolgatnak, megint mások a bort ízlelik. Aztán jön az első nóta — „Messze van a kicsiny falu, de a tornya mégis ide látszik…” —, majd sorban a többi. S lassacskán a fiatalok is bele-belekapcsolódnak. Egyelőre leginkább hátul állnak, a hangadók egyelőre az idősebbek, a meglett emberek, de a fiatalabbak közül is mindegyik mondja-dúdolja a dalt. Jó érzés volt csütörtök este a nótázgató csanálosiak között lenni.

Megyeri Tamás Róbert