A természet, pontosabban Szatmár megye kevésbé ismert természeti csodáit bemutató, a felfedezés élményét megosztó fényképekkel debütált a kiállítások világában Habarics Ilona és Zsolt. A forrásközpontban megnyílt tárlat február végéig látogatható.

A Két Barangolót, azaz Habarics Ilonát és Zsoltot nem kell különösebben bemutatni sem a virtuális világ „nézőközönségének”, sem az újságolvasóknak, hiszen fényképeikre számtalan fórumon rácsodálkozhattak már — e fotók egy része alkotja első és önálló kiállításukat, azt a „szívet melengető, könnyed és őszinte” kiállítást, amely Szatmár megye csodálatos, de csak kevesek által ismert tájait villantja fel az Avastól a Bükkaljáig, s amelynek a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont nagyterme ad otthont. A tegnapi tárlatmegnyitón elsőként az intézményt vezető Robert Laszlo köszöntötte az egybegyűlteket, felidézve azt a régebbi beszélgetést, amelyen először került szóba a kiállítás ötlete, s azt a „rossz szokását”, hogy meg is valósítja azt, amiről az alkotókkal beszélget, majd Muhi Sándor nyitotta meg a tárlatot, kiemelve egyrészt azt a lelkesedést és óriási munkát, amire szükség van ahhoz, hogy valaki elinduljon az alkotás gyötrelmesen szép útján, másrészt hogy nem elég „jó” fotót készíteni, hanem meg kell teremteni a lehetőséget a megmutatásukra is. „Az emberiség kultúrája egyre inkább vizuálissá kezd átváltozni: gyorsan felismerni a témát, megörökíteni, és számítógépes programok segítségével alakítani — ebből a tömegből nem könnyű kiemelkedni. Mit tud a Habarics házaspár? Meg tudják osztani velünk a felfedezés élményét, és fényképeiket nézve úgy érezzük, mintha benne lennénk a tájban” — mondta, hozzátéve: bár házaspár ugyan, két külön egyéniség, hiszen Ilona a pillanatnyi, gyorsan múló rezdüléseket veszi észre, míg Zsolt képei szikárabbak, erőteljesebbek, és mindketten megrögzött romantikusok, fokozott színvilággal. „Mikor válik az amatőr fotósból fotóművész? Hát nem egy lépés, hanem hosszú folyamat alatt. A legnagyobb lépés pedig: a már ezerszer megoldott témákat, látványokat egyéni módon megközelíteni — attól a pillanattól lesz a fotó alkotás, s ha van kitartása, művésszé válik a fotós. Az útkereséshez, erőfeszítéshez kitartást kívánok, s hiszem azt: ennél sokkal nagyobb termekben fogják majd jóval karakteresebb, jóval egyénibb munkáikat bemutatni” — fogalmazott. „Nem könnyű megszólalni első és önálló kiállításon” — vallotta be Habarics Zsolt, felidézve a bő évtizeddel ezelőtti éveket, amikor még teljesen amatőr szinten kezdtek el fotózni, aztán komolyabb fényképezőgépet vásároltak, és „mindent lekattintottunk”. Ezekre a kattintásokra figyelt fel Baranyai Zoltán, a Szatmári Friss Újság tulajdonosa, s javaslatára a fényképek bekerültek az újság falinaptárába, majd jött A nap fotója rovat, aztán „turcibányai kirándulásunkkor nagyon megdöbbentett, hogyan gyilkolta meg az ipar a természetet, s ezt a döbbenetet, érzéseket nem csak bemutatni szerettem volna, de ki is akartam írni magamból; a pársoros írás lett az alapja az újságban megjelenő Barangoló-sorozatunknak, amely tetszik az embereknek, pozitív visszajelzéseket kapunk. Most már van egy koncepciónk, és tudjuk, miért csináljuk: rohanó világunkban ráirányítani a figyelmet a bennünket körülvevő csodálatos természetre; megmutatni, hogy alig 100 km-es körzetünkben mennyi szépség van. Mi csak szócsövei vagyunk a természetnek. Nem akarunk híres művészek lenni, csak egyszerűen megmutatni azt, ami körülvesz bennünket” — fogalmazott Zsolt, s e gondolatot folytatta Ilona is, hangsúlyozva: rohanó világunkban szükség van egy pillanatnyi megállóra, amikor bakancsot húzva akár kikövezett, akár úttalan utakon járjuk a természetet, „eljutva oda, ami nem a világ végén, hanem közvetlen közelünkben van, de nem is tudunk róla”.

Szabó Kinga Mária