Jelképes helyen, Máriapócson, Mindszenty József bíboros-hercegprímás szobránál helyezték el a kegyelet koszorúit Szatmár elöljárói a kommunizmus áldozatainak emléknapján — nem mintha a romániai diktatúrának nem lett volna közel millió áldozata, „csak” emléknapjuk nincs.

Közép- és Kelet-Európában elsőként Magyarországon döntöttek arról, hogy legyen emléknapjuk a kommunizmus áldozatainak, s 2001 óta minden február 25-én főt hajtanak — maga a dátum megválasztása pedig messze nem volt véletlen, ugyanis a megszálló szovjet hatóságok 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen, majd hurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Szimbolikusan a kisgazda politikus törvénytelen letartóztatásával indult el az a csaknem ötvenéves folyamat, amelyben a kommunista párt szisztematikusan kiirtotta a társadalom azon tagjait, akik bármilyen kritikával illették a rendszert, netán ellenszegültek annak — ezzel elindultak egy olyan úton, ami a totális egypárti diktatúra felé haladt. Persze nem Magyarország volt az egyetlen, amelyet erre az útra kényszerítettek: világviszonylatban százmillióra becsülik a kommunista diktatúrák halálos áldozatainak számát, Kelet-Közép-Európában a számuk bőven meghaladja az egymillió főt is — ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kegyetlen kivégzések során. Jóval többre tehető azonban azoknak a száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított, a rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, kitelepítettek, elvették tőle a továbbtanulás jogát, vagy egyszerűen kicsapták az egyetemről, akit csoport-, politikai vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.

Máriapócson tavaly, a Kisboldogasszony-napi búcsú keretében leleplezték Mindszenty József hercegprímás szobrát, aki: „Nem a gyűlöletet, hanem a szeretetet hirdetem. A gyűlölet lávája egy évtizede elöntötte a világot, úgyhogy fuldoklunk benne ma is. Mi azonban Krisztus és az egyház szeretettanát közvetítjük mindenkor, ma is” — vallotta; templomokat, iskolákat, plébániákat épített, védte az üldözött embereket és az egyházat, felemelte szavát a második világháború vége felé Magyarországon is felerősödő zsidóüldözéssel, a rendek és iskolák bezárásával szemben, amit a hívőknek is el kellett szenvedniük. Mindezért cserébe a nyilasok és a kommunisták rágalmait, kínzásait, börtöneit kapta. Február 25-én itt helyezte el a kegyelet koszorúját Pataki Csaba megyei tanácselnök és Kereskényi Gábor szatmárnémeti polgármester is, gondolatban főt hajtva a kommunizmus hazai áldozatai előtt is. Ugyanis míg Magyarországon ha nem is pontos, de legalább megbecsült számuk van az áldozatoknak és emléknapjuk is, Románia harminc évvel a rendszerváltást követően is még csak a „sötétben tapogatózik” — a történészek egy-másfél millióra körvonalazzák az áldozatok számát, de szinte lehetetlen is egy többé-kevésbé átfogó listát összeállítani, hiszen a korabeli dokumentumok egy része még mindig zárolt, másik része megsemmisült, harmadik részük pedig nem is létezett soha. Elég csak az ország legnagyobb s legkegyetlenebb kényszermunkatelepét, a híres Duna–Fekete-tenger-csatornát említeni, amelynek munkálatai 1949 nyarán kezdődtek — a munkások pedig politikai foglyok, osztályellenségek, kulákok, görögkatolikusok, értelmiségiek voltak, illetve mindenki, akire nem nézett jó szemmel az akkori rendszer. A lágerek létszáma évről évre nőtt, s ma már felfoghatatlan, de országszerte a letartóztatások majd' egy évtizeden keresztül a csatorna szükségletei szerint zajlottak…