Még mindig csak „tervben van” a vasútállomás épületének felújítása és az egész pályaudvar rendbetétele is, a jelenlegi munkálatok csak a vakolat- és mennyezethullás nyomait tüntetik el.

Több mint két éve jelezte a hangosbemondó: elindult és hamarosan a szatmárnémeti állomásra is befut a felújítás vonata — ám azóta is hiába várják, az a vonat még mindig nem látszik a kanyartól. S ha valakinek ismerősnek tűnnek a sorok, jogosan, hiszen egy évvel ezelőtt vetettem papírra őket — a felújítás vonata pedig azóta sem gördült az utazóközönséget 118 éve kiszolgáló épület elé. Igaz, az állomás főbejárata zárva van, a folyosót és a csarnok felét zöld védőháló zárja le s rejti el a mögötte plafonig érő állványzatot, munkásokat, de mint az a múlt héten Szatmárnémetiben tartott „vasúti megbeszélésen” elhangzott, ezek csak apróbb javítások, amelyekre egyébként igencsak szükség volt, hiszen a 2015-ös vakolat- és mennyezethullás nyomait eltakaró és az újabb leszakadásokat megelőző védőhálók minden belépőben megszólaltatták a vészcsengőt: ez az épület, ez a csarnok nem biztonságos, itt jobb minél gyorsabban átsietni, s a lehető legkevesebbet tölteni a falak között. Természetesen az 1899-ben átadott, impozáns, neoreneszánsz és eklektikus stíluselemeket, szimmetrikus díszítéseket hordozó épületet fel is újítják (egyszer majd, csak győzzük kivárni, ráadásul az már „előlegben” elhangzott, hogy éppen műemlék jellege miatt fognak lassabban haladni a munkálatok), ám a vasútállomás teljes modernizációjára és XXI. századivá tételére még az sem lesz garancia. Ugyanis valahányszor szóba került a felújítás, mindannyiszor csak az épület volt reflektorfényben, és meg sem említették a „peronoknak” titulált sódersávokat, amelyek amúgy is göröngyös felülete nyak- és bokatörősre csorbult, tört az elmúlt évtizedek alatt; sem a síneken való átjárást biztosító, össze-vissza álló betonlapokat, mint ahogy a főperon és az egyes-kettes vágányok közötti peron átjárását szolgálni hivatott, híres aluljárót sem — gyermekkoromban még valóságos szenzációnak számított, amikor a szatmárnémeti állomásnak is lett aluljárója, mint az igazi nagyvárosi pályaudvaroknak, ma egy harmadik világbeli szennycsatornával vetekszik a benne felhalmozódott szutyok, szemét és ki tudja, még mi minden. „Elfogadhatatlan, hogy ilyen állapotban van egy megyeközpont vasútállomása és annak az épülete; elfogadhatatlan, hogy a XXI. században ilyen, kifejezetten mostoha körülmények fogadják az utazókat” — fakadt ki Magyar Lóránd képviselő (nem először) a Román Vasúttársaság regionális képviselőivel való szatmárnémeti megbeszélésen, arról kérdezve Eugen Fărcăşant, a Román Vasúttársaság személyszállítási részlegének (CFR Călători) kolozsvári regionális igazgatóját, mikor kezdik meg a felújítást és rendbetételt. A standard válasz — mint oly sok más esetben is — az volt: tervben van.

Szabó Kinga Mária