A papi hivatás felelősségteljes szolgálat, amelyben a pap együtt a hívekkel keresi az Úr arcát és akaratát — vallja Barta Barnabás diakónus a szombati pappá szentelése előtt készült interjúban. A szentelésre a szatmárnémeti Székesegyházban kerül sor.

Július 5-én, szombaton, 11 órától Barta Barnabás diakónust pappá szenteli Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök a szatmárnémeti Székesegyházban. Ennek kapcsán kérdeztük a szentelendőt.

— Kérem, röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról, a személyéről?

— Barta Barnabás diakónus vagyok, a Szatmár megyei Kaplonyban születtem 1989. február 8-án. A családom szép és nagy, szüleim öt gyermeknek adtak életet, és Isten segítségével fel is nevelték őket. Három nővérem és egy bátyám van, akik megházasodtak és már családot alapítottak. Tanulmányaimat otthon kezdtem, és miután szülőfalumban, a kaplonyi Fényi István Általános Iskolában befejeztem az elemi és általános iskolát, Nagykárolyban folytattam tovább. 2003–2007 között diákja voltam a Kalazanci Szent József Római Katolikus Teológiai Líceumnak, melynek befejeztével sikeresen leérettségiztem. Ezután kértem felvételemet a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára és Papnevelő Intézetbe, ahol 2007 szeptemberében elkezdtem a papságra való készülést. A személyemről talán a környezetemben élő emberek tudnának többet mondani. Én különösen most nem szeretnék jellemzést adni magamról. Amire törekszem, az az egyszerűség, és odafigyelés arra, hogy mindig megmaradjak a realitás talaján. Célom Isten akaratának követése.

 — Mikor érezte először a meghívást a papságra?

— Vallásos környezetben nőttem fel. Édesanyámmal, testvéreimmel rendszeresen jártam templomba kicsi gyerekkorom óta. Szintén ebben az időben kezdtem el a ministrálást. Talán ez az, ami közel vitt Istenhez, és megszerettette velem a templomot, a liturgiát. Talán azt gondolhatjuk, hogy a papi hivatás megszületését mindig valami különös jel követi vagy kíséri. Nem így van. Az én hivatástörténetemben sem volt semmi rendkívüli esemény. Már gyerekkoromban felmerült bennem a kérdés, ami az évek folyamán érlelődött, egészen addig, míg a líceumban, tizedik osztályban véglegesen eldöntöttem, hogy érettségi után a teológiát választom, életcélom a papság lett.

 — Mit jelent számára a papi hivatás — milyen előképe van a papságról?

— A papi hivatás számomra egyszerűen szolgálat! Egy feladat, amit Isten bíz rám, hogy keresve az Ő akaratát, azt tegyem, amit kér tőlem. A pap is egy tagja a közösségnek, amelyben él és dolgozik. Olyan tagja, akit az Isten különös feladattal bízott meg, azzal, hogy összekovácsolja és segítsen ennek a közösségnek Isten felé haladni, vagyis felelőssé válik értük. Egy mondatban így fogalmazhatnám meg: a papi hivatás felelősségteljes szolgálat, amelyben a pap együtt a hívekkel keresi az Úr arcát és akaratát!

— Volt-e olyan papi/egyházi személy, aki mély benyomást tett önre életpéldájával, papi tanúságtételével, és esetleg segítette a pálya megválasztásában?

— Természetes, hogy volt és van. Ugyanakkor remélem, hogy lesz is. Külön nem szeretnék kiemelni senkit, mert többen voltak. Nagyon örülök annak, hogy sok jó pap van az egyházban, akik fáradhatatlanul teljesítik a rájuk bízott feladatot. Érdemes róluk példát venni!

 — Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

— A tapasztalat azt mutatja, hogy az ember, mikor egy bizonyos életszakaszban van, azt hosszúnak éli meg. Visszatekintve azonban, valahogy megrövidül... Így van ez a teológiai évekkel is. Hét év elteltével azt mondom, nem volt hosszú, de nagyon fontos volt. Azért, mert fontos, hogy a pap jól felkészüljön. Amit sokszor ismételgetek: a felkészülés, nem is csak a magam érdekében, hanem főleg azoknak az embereknek az érdekében, akik közé küldeni fog a Gondviselés. Felkészületlenül, ami magában foglalja azt is, hogy nem tudok felelősséget vállalni embertársaimért, nem mehetek ki közéjük. Alapelvem tehát, hogy lelkipásztorokra van szükség, akik az Igére és együttérzésre vágyó népnek táplálékot tudnak nyújtani.

— Hamarosan pappá fogják szentelni. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

— Különös érzések vannak bennem. A tavaly, diakónusszenteléskor is megtapasztaltam, hogy a szentelés az embert belülről átalakítja. Sokat kellett fáradoznom azért, hogy lelkileg kellőképpen felkészüljek a szentelésre, amely készület nem zárult le, és nem is zárul le a szentelés után sem, mert most feladatom, hogy készüljek a szentelésre, akkor pedig feladatommá válik, hogy ápoljam magamban a papi lelkületet! Az érzések vegyesek bennem, legfőképpen hálát és örömet érzek.

 — Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

— Erre a kérdésre valamilyen szinten az előbb már válaszoltam: én is jó lelkipásztor szeretnék lenni. A papi jelmondatommal is válaszolhatnék, mely így hangzik: „Uram, a Te arcodat akarom keresni…” (Zsolt 27, 8). Ilyen pap szeretnék lenni, aki folyamatosan keresi az Úr arcát, a közösséggel együtt, embertársaival együtt. Szüntelenül megnyugvást keresni, az Úr arcának szemlélésével.

— Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

— Az életpéldájával! Azzal, hogy Istennek tetsző életet él. Persze gyarló az ember, de a jóra való hajlamot és akaratot állandóan fenn kell tartania és ápolnia kell magában. Egyszóval a pap csak úgy lehet hiteles megjelenítője Krisztusnak az emberek között, hogy követi az Ő példáját! Ehhez kérem én is a jó Isten kegyelmét és minden jóakaratú ember imáját!

Józsa János