Ezzel semmi baj sincs, hiszen nyáron legyen meleg, mondják az okosak. Legyen is, csak egyéb körülmény ne nehezítené az embert a mindennapi túlélési stratégiák kidolgozásában. Forr az aszfalt, este kiülök a diófa alá egy jól megérdemelt, előre lehűtött sörrel, amellyel egész nap szemezgetek, de a csábításának csak munka után engedhetek. El is képzelem, milyen finom-hűsítőn csörgedezik lefelé a torkomon, miközben a friss nyári szellő lengedezi körbe kis szeánszomat. És ekkor felébredek. Nem, nem az álomból, hanem a valóságból. Még mindig kinn ülök a diófa hűvösében, még mindig hideg sör a kezemben, de az arcomon már az idegroham jelei gyülekeznek.

A friss fuvallat nem levendulaillatot hoz, hanem a pokol hetedik bugyrának legsötétebb bűzét. A sziesztából gyomorforgató élmény lesz, az élettől is elmegy a kedvem. De ez nem egyszeri és kivételes alkalom ám! Nem bizony, mindennap meglátogat a helyi bűzlöket, van, amikor naponta többször is. Bevallom férfiasan, többször szegény kutyánkat gyanúsítottam meg, még büntetést is kapott. Pedig vajmi kevés köze van a dologhoz. A szomszédságban sem tartanak nagy testű vadállatokat, sem kerti pottyantós nem üzemel. Akkor mi lehet a pestisszagú áldás mögött? Bizony a régi városi legenda, a majtényi síktól kissé nyugatra húzódó bioüzem a kedves ellátó még mindig. Pedig szinte hetente olvasni róla, hogy ilyen meg olyan nagy volumenű szankciókat rónak ki az illető tevékenységre, de mindhiába.

A tulajdonost ez nem hatja meg, biztos élvezi a szagokat, vagy az is megeshet, hogy már rég tönkrementek a szaglószervei, és nem tudja, miről beszélnek a többiek, hiszen ő semmit sem érez. Éjjel-nappal zárt ajtó, kinn és benn is szauna. De benn legalább nincsen bűz. Vajon az ügyeletes környezetvédők, a nagyszájú aktivisták és a helyi erők nem szeretnek a teraszon hűsölni, italozni, esetleg nem kívánnak esténként friss levegőt engedni a szobáikba? A válasz nem érkezik, a kérdés marad: ki fogja a bűzcsapot elzárni? Lehet, hogy majd a népek megáradt tengere.

Végh Balázs