A kommunizmus áldozatainak emléknapján — ha nem is axiómaszerűen —, tisztázni kellene: mi volt a kommunizmus és kik voltak az áldozatai. Azoknak, akik átélték a kommunista rendszer utolsó éveit, évtizedeit, nem kell különösen magyarázni a rendszer jellemvonásait. Nekünk azért kell most tisztázni a fogalmakat, hogy az utánunk jövő nemzedékek, akik jó esetben — így vagy úgy megírt — történelemkönyvekből ismerik majd meg ezt a korszakot, világosan lássák, milyen volt az a világ, amikor népuralomra hivatkozva tartották rettegésben, nyomorban, megaláztatásban, kiszolgáltatott helyzetben az embereket. Tisztázni kellene: van-e mód megakadályozni a felejtést, meg lehet-e bocsájtani az elkövetett bűnöket, a sok erőszakot és gyilkosságot? Ma már a hivatalos álláspont is az, hogy a kommunista hatalom az emberiség elleni bűnöket, háborús bűnöket követett el. Éppen ezért kellene tisztázni, hogy kik voltak a bűnösök és kik az áldozatok? Amikor ezekről a dolgokról beszélünk, sokan megkérdezik: miért kell azzal foglalkozni, ami már elmúlt, miért kell nekünk ítélkezni a múlt felett? A legegyszerűbb válasz az, hogy a több mint negyven évig tartó kommunista diktatúra zászlóvivőinek nagy része az úgynevezett „rendszerváltás” után is ott vonult tovább az első sorban, utódaik pedig ma is emelgetik a zászlót, ami megtévesztésnek más mint a régi, de a zászlórúd ugyanaz.

Mi a feladata a kommunizmus áldozatainak emléknapján a jó szándékú, büntetni, bosszút állni már úgysem tudó embernek? Mondja Babits Mihállyal együtt: „Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot…” A virág elfedi a múltat, a békétlenséget és a háborúskodást. Része az ünnepnek: a megbékélésnek, a győzelemnek, a célba érésnek, a sikernek, az emléknapoknak… Még sokan élnek azok közül, akik megélték a kommunizmus rövidebb-hosszabb szakaszát, egyre többen lesznek viszont azok, akik számára a kommunizmus csak történelem marad, akár a török vagy a habsburg uralom. A kommunizmusnak — akárcsak más korábbi korszakoknak — a legszörnyűbb terhe a ráerőltetett akarat: az ideológia, a nemzeti és vallási elnyomás, a megbélyegzés, a kirekesztés, az elembertelenítés. Azok, akik a kommunizmus áldozataira emlékeznek, akkor tesznek bölcsen, ha saját életükkel példázzák, hogy első a kötelesség és csak utána a jog. Ha csak azt várják el másoktól, amit ők már megtettek. A huszonegyedik században a kapitalizmus és a kommunizmus negatív elemei ötvöződnek a liberalizmus álarcában. Az igazi nagy kérdés az, hogy képesek vagyunk-e letépni ezt az álarcot és külön választani az elvektől az ideológiát? Ha erre nem képes a mai társadalom, akkor mindenfajta megemlékezés csak formaság.

Elek György