Neve még mindig összefonódik a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezettel, melynek évekig volt az igazgatója. A Caritastól való távozását követően megalapította a Noé Partium Egyesületet és a Progress Art Egyesületet, melyeknek lelke, mozgatórugója volt. Köztiszteletben álló személy volt, és ami ennél is sokkal fontosabb, hogy áldás volt mindazok számára, akik ismerhették, akik közel álltak hozzá.
„A Noe Partium szervezet szíve-lelke, alapítója, Löchli Tünde, immár fentről mosolyog ránk, fiataljainkra.
Kedves Tünde! Kitartásod, hatalmas szereteted és az a gondviselés, mellyel mindnyájunk számára példát mutattál, örök marad. Emberek százain segítettél nap mint nap. Köszönjük, hogy megismerhettünk egy ilyen értékes embert, mint Te voltál. Soha el nem múló szeretettel fogunk rád emlékezni!” — búcsúznak vezetőjüktől a Noe Partium Egyesület tagjai a közösségi oldalon.
„Végtelen szomorúsággal értesültünk arról, hogy egykori igazgatónk, Löchli Tünde ma már nincs közöttünk. Olyan ember volt, aki minden nehézség, megpróbáltatás közepette is megőrizte optimizmusát, mosolyát, lelkesedését, aki elkötelezetten hitt az emberi jóságban, a cselekvő szeretet sorsot megváltoztató erejében. Olyan ember volt, akire ellátott, alkalmazott, partner egyaránt bármikor számíthatott. Emlékét örökké szívünkben őrizzük. Nyugodjon békében!” — jelent meg a Caritas közösségoldalán.
Arról, hogy milyen ember is volt, milyen célok vezérelték, ő maga vallott a Szatmári Friss Újság által szervezett, Beszélgetések testről és lélekről című sorozat egyik alkalmán. „Az életemben volt egy pár olyan helyzet, amire ha most visszagondolok, nagyon hálás vagyok, hogy így alakult. Egyik sem volt nagyon egyszerű és nem volt véletlenszerű. Én egy csíkszeredai székely-örmény vagyok, annak idején nem is tudtam hegyek nélkül elképzelni az életemet. Amikor idekerültem, Szatmárnémetibe, azt mondták: te vagy a felelős azért, hogy megszenteld azt a helyet, ahol élni fogsz. Én ezt olyan komolyan vettem, hogy nemsokára a fél város ismert, ugyanis a nyugdíjosztályra kerültem, ahol akkor csak én beszéltem magyarul, ezért minden magyar engem keresett. Én ennek örültem, mert úgy éreztem, azért rendelt ide a Jóisten, hogy jót tegyek. Később a Caritashoz kerültem, ott dolgoztam huszonöt évig, ahol szintén lehetőségem volt jót cselekedni. Volt egy nehéz periódusom, amikor a hitem tartott. Gyakran elvonultam a csendbe, ami sokat segített az életemben. Minden évben egy hétre elvonulok egy olyan helyre, ahol csak a csend vesz körül. Egy másik nagy megpróbáltatás az volt az életemben, amikor kiderült, hogy nem lehet gyermekem. Akkor újra megszólalt bennem egy belső hang, hogy annyi árva és sérült gyerek van, aki szeretetre vár. Ma azért vagyok hálás, mert a szeretetemet nem kellett egy gyerekre leszűkíteni.
Meggyőződésem, hogy minden élethelyzetnek megvan a maga jelentősége az én fejlődésemben, valamint az Istennel és embertársaimmal való kapcsolatomban. Egy nagy lépés volt az is, amikor megváltam a Caritastól, amit huszonöt éven át építettem. Az, hogy most a Progress Art és a Noé bárkája egyesületek születésében és fejlesztésében részt veszek, megint egy olyan dolog, ami azt mutatja, hogy jól vagyok és ez az én utam. A céljaim nem változnak, számomra mindig az ember és az Isten volt a középpontban” — vallotta 2016-ban.
Halálával betölthetetlen űrt hagyott maga után. Nyugodjon békében!

Sógor Beáta