Maga volt az élet, a jóság, a segítőkészség, a feltétel nélküli szeretet. Mosolygós, kedves lényéhez bizalommal fordult minden diák, kolléga, szülő.

Búcsú

Nincsenek szavak, csak süket csönd… Vibrálnak a szavak a képernyőn: meghalt… Órák telnek el, míg a tudat felfogja, hogy Gizi, aki maga volt az élet, nincs többé…

Fülöp Gizella tanárnő, „Fülöp Gizi”, ahogy városszerte ismerték, igazi pedagógus volt — olyan, amilyenné mindnyájan válni szeretnénk, mikor erre a pályára lépünk. Gizit minden diák ismerte és szerette, akár tanította őket, akár nem. Maga volt az élet, a jóság, a segítőkészség, a feltétel nélküli szeretet. Mosolygós, kedves lényéhez bizalommal fordult minden diák, kolléga, szülő. Úgy tudott tanítani, ahogy kevesen — a tantárgyat, a kémiát, a kedvéért kezdték el tanulni diákjai, ő pedig biztonsággal, megnyugtató kedvességgel vezette őket óráin, amelyek élményszámba mentek — és miközben tudományt oktatott, egyenként képes volt odafigyelni minden diákjára. A lelküket is látta, amire kevés tanár képes. Mindegyiket ismerte, és sok-sok év elteltével is pontosan emlékezett, ki hol ült, milyen diák volt, miben volt jó, milyen problémákkal szembesült. Egyszerű volt a titka: szerette az embereket, különösen a gyermekeket, mindig volt ideje meghallgatni őket, őszintén érdekelte a sorsuk. Hitt az emberben, abban, hogy minden gyerek értékes, ezért végtelen türelemmel egyengette az útjukat. Mindig mosolygott, kedves, meleg hangja mindig a szeretet nyelvén szólalt meg. Időnként szerényen megcsillantott széles körű műveltsége csodálatra késztetett. Nekünk, fiatalabb kollégáknak tanító volt, barát és példakép. Ha új tanár érkezett a közösségbe, biztos, hogy Gizi volt az első, aki felé fordult, bizalmat sugárzó lénye máris otthonossá tette számára a tanárit.

2016-ban a Szülői Egyesület Kölcsey Nagydíjjal köszönte meg munkáját, amelyet akkor ekképp jellemeztek: „a Kölcsey Nagydíj Arany fokozatát az idén olyan pedagógus kollégánk kapja, aki egyike azoknak az embereknek, aki maga a Kölcsey. Neve, mosolygós lénye nemcsak szeretetet és bizalmat áraszt, de ő az a tanár, akiről az egész város tudja: kölcseys. Fáradhatatlan szervezője minden, az iskolában történő eseménynek, legyen szó akár mai, akár véndiákokról, aktív vagy nyugdíjas tanárokról. Pedagógus, nevelő, a szó legnemesebb értelmében, aki nem csak szavaival, hanem tetteivel, lényével nevel. Közösségszervező, megtartó ember, olyan kolléga, aki a fiatal generációk példaképe. Az a tanár, akire igazak Babits szavai: Jó oktató, aki virgács nélkül oktat! / Választott, hű barát, ki sohase zaklat, / de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat. (Babits Mihály)

Két éve nyugdíjba ment. De nem szakadt el az iskolától, a tanítástól. Örültünk, hogy bár ha kevesebbet is, velünk van.

Most azonban végleg búcsúznunk kell. Emléke, kedves lénye, lelkünkben velünk marad. Kivételes volt ő, és kivételes lett általa az iskola, melyben felnőtt, és mellyel egybeforrt a neve.

Drága Gizi! Köszönünk mindent, mi, kölcseysek, itthon és a világ minden sarkában, kollégák és sok-sok volt tanítvány, akikért utolsó pillanatig szeretettel dobbant szíved. Nyugodj békében! Váci Mihály soraival búcsúzunk tőled, mert talán e sorok ki tudják fejezni azt, amit mi nem tudunk.

– szeretni, hinni a világot;

tenni valamit, mivel besugárzod;

melegítni: – telet a gyertya lángja;

szelidítni: – aszályt a szik virága;

rázni a világot: – szellő az erdőt;

kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők;

lázadni: – úgy, hogy magadat naponta

feláldozod, ha mégoly kis dologra;

ellenszegülni: másképp nem? – parányi

toporzékoló ügy nyergébe szállni,

osztani magad: – hogy így sokasodjál;

kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;

hallgatni őket, hogy tudd a világot;

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni – eső a homokra –

sivatagnyi reménytelen dologra

s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:

– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!

Pataki Enikő

Ami voltál megsokszorozva van jelen a világban

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

és el is jutott a nyugalmas ágyig

még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –

(igy nem szökik rá hirtelen az éj)

s mig kis szive nagyon szorongva dobban,

tán ő se tudja, mit is kiván jobban,

a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,

mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt

s együtt vagyunk veled mindannyian,

kinek emberhez méltó gondja van.

József Attila

Oszi, Gizi, ne menj el, mesélj, olyan sok van még, amit nem mondtál el, bár sok mindenre megtanítottál! Megtanítottad hogyan kell úgy jelen lenni, hogy a dolgok ne rólad szóljanak, mégis általad kapjanak formát! Úgy tudtál szeretni, tanítani, nevelni, ahogy kevesen, nem vasszigorral, hanem a belőled áradó adni akarással, teljes szívvel való odafordulással. Mert te tudtad, hogy az élet több annál, mint egyenletek és képletek halmaza, a tanításban az ember önmagát adja! És te adtad, két kézzel, tudásodat, szeretetedet, másokért élő ember voltál! Otthonmeleget árasztottál, amihez jó volt visszatérni, és amit diákjaid is tudtak és éreztek, és jöttek évek múltán is, hogy beszámoljanak életükről, elért eredményeikről, hogy a te mosolyodtól új erőre kapjanak.

Éreztem a tekintetedet magamon, gyakran mondtad, hogy „előttem az utódom”, és én tudtam, hogy ha te megdicsérsz, akkor jól csinálom! Úgy akarom csinálni, ahogy te csináltad!

Szeretted a jó könyveket, talán nem is ismerek mást, aki annyiszor olvasta volna újra a kedvenc könyveit, ahányszor te tetted, a Száz év magányt megszámlálhatatlanszor. Gyakran kérdezted, Sárándi nincs valami jó könyved? Azt hiszem, most is van olyan könyvem az iskolában, amit te hoztál vissza.

Mióta nyugdíjba mentél és csak ritkán jöttél be az iskolába, órára menet megálltunk néhány percre a sötét folyosón, hogy váltsunk egymással pár szót. Hogy tudjunk egymásról, mint „öröm és bánat”, és ment ki-ki a dolgára.

Gizi nem mész el, amit adtál, ami voltál megsokszorozva van jelen a világban orvosokban, gyógyszerészekben, tanárokban, mérnökökben. Épp csak nem leszel jelen a tanáriban, a sötét folyosón, de ott vagy az iskola tégláiban, a lépcsőfordulókban, a gondolatainkban és emlékeinkben, mert te magad vagy a Kölcsey!

Isten veled!

Sárándi Annamária