„Kis lépés a zsebünknek, nagy lépés a lelkünknek” - katonás rendben sorakoznak a lehántott rönkfák, halmokban a cserép és gyűlnek a berendezési tárgyak, régi faragott ládák, lámpások is a Borókagyökér Egyesület Lépésházába, de minden „lépésre” nagy szükség van!

Nagy fába vágta fejszéjét a Borókagyökér Egyesület tavaly júniusban – képletesen és a valóságban is – : alkotóházat építenek. Bár az alkotóház megnevezés messze nem fedi teljes egészében a majdani épület sokszínű funkcióit: hiszen míg a fenti galériában 18 – 20, szatmári vásárokra-találkozókra érkező kézműves elszállásolására alkalmas teret alakítanak ki, addig az alsó traktusban ünnepváró foglalkozásokat, táncházat („hogy népdalaink-táncaink ritmusa lüktessen az ereinkben, a tábortűz mellett nagyanyáink örömét-keservét elnótázzuk, továbbadjuk soha el nem pusztuló gyökerekként gyermekeinknek!”), kézműves találkozót vagy állandó kézműves foglalkozásokat tartanak - sérült, hátrányos helyzetű gyermekek számára is! -, de egy-egy különleges, bográcsfőzéssel – nemezeléssel – fafaragással fűszerezett „osztálykirándulásnak” is otthont tud adni.

„A lehetőségek tárháza végtelen. – mondja széles mosollyal Szejke Judit, a Borókagyökér Egyesület motorja, miközben csillogó szemmel nézi a megöntött alap mellett sorakozó, frissen lehántott rönkfákat - lelki szemei előtt pedig már kézműveskedő aprónépeket és felnőtteket látja. - Tudod, Csernátonban, ahol felnőttem, már 40 éve működik a Haszmann Pál Múzeum. De az nem csak egy megszokott múzeum ám! Ott évtizedek óta népfőiskola, közművelődési egyesület, táncház- és tábor is működik; is hagyományos népi mesterségeket, elsősorban a fafaragás ősi mesterségének csínját-bínját és a bútorfestés gyönyörű motívumkincsét, sok hasznos régi mesterség fortélyait sajátíthatják el az alkotó fiatalok. Ezt hiányoltam nagyon Szatmáron! Ezért is hoztuk létre a Borókagyökeret – hogy átadjunk, tanítsunk, újraélesszük, megszerettessük és megismertessük hagyományainkat. Ezért szervezünk néptánc tábort, kézműves hetet, ünnepváró foglalkozásokat. Régi tervünk volt a Szejke-tanya gyümölcsösében házikókat építeni, akár a táborozó gyermekek, akár a kézművesek elszállásoltatására. Aztán Tokajban – ahová egy kovácsmester találkozóra voltunk hivatalosak – láttunk egy … alkotóházat (jobb híjján csak így emlegetem) s azon percen döntöttünk. Nekünk egy ilyen ház kell! Tökéletes, sok mindenre felhasználható, fenn lehet aludni is; lent lenne az alkotóház ahol télen is meg lehetne tartani a foglalkozásokat, ahova ha valaki dolgozni akar megteheti amikor csak akar és az elkészített munkákat kiállíthatja; vagy a nyári foglalkozásokon eső vihar esetén bemenekülni. Szóval a Borókagyökérnek egy ilyen ház kell!

Szerettünk volna pályázatot nyerni az alapanyagra és úgy felépíteni, de erre nem volt/nincs lehetőség. Tudom, pénzből mindenkinek kevés van, ezért úgy gondoltuk : meghirdetjük, hogy akinek van lehetősége, segítsen elébb bennünket EGY LÉPÉSSEL. Egy lépés értéke 50 lej, ennek ellenében csak egy lehetőséget tudunk nyújtani: belevésni a segítő nevét – vagy mi, azaz a fafaragóink, vagy a gyermekek – a gömbfába, amiből a ház épül. Az ideális az lenne ha a nagyszülők elhoznák az unokákat, vagy szülők a gyerekeket és az aprók véshetnék be a nevet a gerendába – és amíg a ház áll a lábán, azok a nevek ott lesznek! És remélem, az unoka majdan a saját unokájával visszatérhet ide! Az összegről természetesen elismervényt adunk, az épület a Borókagyökér Egyesület tulajdona, hivatalos terület-használati szerződéssel, amíg a ház áll. Jaj, azt mindenképp el kell mondanom: az első lépés gerendára a tejes néni adományozott, a másodikra Jolánka, aztán Csabcsi, aztán a többiek …”

Minden lépésre szükség van!

A többiek, akikre átragadt Borókáék lelkesedése, értékelik és érzik a Lépésház fontosságát – szükségességét s úgy néz ki: a gerendákba körülbelül 4 000 név kerül majd bevésére. Hiszen - nemzetiségtől függetlenül! - számtalan magánszemély állt és áll az ügy mellé, a román és a magyar társulat színészei, de érkeztek felajánlások Kolozsvártól megkezdve Udvarhelyen át Magyarországig; Barbara Zoltán „ajándékba” készítette el a Lépésház látványtervét, a hivatalos papírokat rendező közjegyző tiszteletdíját ajánlotta fel, az egyik képzőművészeti galéria pedig egy festményt, amelyet majd árverésre bocsátanak; a 600 km-re, az osztrák-magyar határ közelében lévő Dunakiliti Varga Vadászház tagjai (akikkel több éve, böllérversenyen keveredtek barátságba, „agyaslevesüknek” köszönhetően s azóta is figyelemmel kísérik az egyesület tevékenységét) nem csak készpénzt ajánlottak fel, hanem kétkezi munkájukat is: mindenképp ők szeretnék a fűtésszerelést elvégezni.

De kétkezi munkáját ajánlotta fel az építész- és ácscsapat is, a gerendák hántása is kalákában történt, és cégek is támogatják a tervek – ki betonnal, ki készpénzzel, ki kölcsönnel (amit záros időn belül vissza kell fizetni). A 115 köbméternyi rönkfát és a cserepet ugyanis kölcsönből vásárolták, hogy haladjanak a munkálatokkal és májusra (a kézműves táborok kezdete előtt) álljon az épület. „Másnak szemét, nekem kincs” alapon már gyűlnek a berendezési tárgyak is, festett-faragott ládák, olajlámpák, gramofon, műbútor-asztalossági szerszámok, minták.

De rengeteg segítség kell még! Legsürgősebben olyan szakembert-tanácsadót keresnek, aki segít a mozgáskorlátozottak akadálymentes közlekedésének megoldásában. És természetesen továbbra is várják mindazok jelentkezését, akik szeretnék, hogy e terv megvalósuljon, „akik bíznak bennünk, hiszen az alkotóház felépüléséig még sok-sok „lépésre” van szükség. De minden egyes lépéssel közelebb kerülünk a célhoz, a Jóisten áldásával! Mert, A funtineli boszorkányt idézve: „Jó - jó. Jó ház, az biztos. De tudod, ez így van: minden házat építenek valamire. Valami céllal, érted? És azt a valamit, azt a célt, azt a tervet és gondolatot, azt mind beleépítik a házba. Érted? A fatörzsek közé, ahogy a fal épül, úgy. A gerendák közé. A lécek közé. A zsindelyek közé. Beleépítik szép rendre a házba. Talán most még nem érted, mert fiatal vagy. És én nem tudom úgy elmondani, hogy az is megértse, aki fiatal. Mert én már öreg vagyok, azért. Pedig ez így van, a házakkal, majd megtanulod te is. Ha öreg leszel. Mert különfélék a házak. Nemcsak kívül, és nemcsak belül: a kettő között is valahogyan. Különfélék, mint ahogy a tervek, célok és gondolatok is nagyon különfélék az emberekben, akik házakat építenek…”

Szabó Kinga Mária