Aktuális kérdések tömkelegét felvető, műfajok, valós értékek és konvenciók határait feszegető voltában is hatalmas sikert arató előadás volt a Boldogságia péntek délelőtti bemutatója.

Hogy Mikó Csaba nem a berögződött szabályok és formák embere, azt már idestova két éve (szintén nálunk) látott darabjából észrevehettük, ám a mai bemutató minden várakozást felülmúlt. Nehéz meghatározni, mit is láttunk egyáltalán. A kisiskolás-bérlet I–IV. osztályos közönségének mesejáték, a kamaszoknak a felnőtté válás problémáit feszegető, nagyon róluk, nekik szóló darab, a felnőtteknek a rendszerváltást közvetlenül megelőző és követő évek vitriolba mártott paródiája a Boldogságia. Groteszk jelenetekkel nekünk szegzett, véresen komoly kérdésekre úgy válaszolt, mint a népmesék okos leánya, aki „ jött is, meg nem is, hozott is, meg nem is”. S most jó ideig törhetjük a fejünket mindannyian, túl az összes színházi műfaj és társadalmi konvenció határain mi is az, amit egyszerre és majdnem ugyanúgy reagál le a nézők minden korosztálya. Mit mondhatnak az elmúlt harminc év fonákságainak görbe tükröt tartó utalások azoknak, akik nemcsak hogy azt a korszakot nem élték át, de mai vetületeiről is édeskeveset tudhatnak? És honnan a helyzetek, áthallások minden háttér-információ nélkül is villámgyors, biztos lereagálása? Színház-e egyáltalán ez a nevettető és elgondolkodtató, különös varázslat?

Válasz nincs

Az ivóvízbe kevert varázsitaltól három részre — Szórakozország, Karrierország, Szeretetország — szakadt mesebeli ország boldogságkergető népe nevetésre ingerlő, ugyanakkor félelmetes torzképe mindannak, ami naponta szembejött, szembejön velünk az utcán. A kábelek, képernyők és vetített képek napjainkhoz kötötten is képlékeny, rugalmas világa egyszerre ad teret állításoknak és kérdéseknek, a cselekmény továbbvitelének és jelképekbe oldásának. Lili (Bándi Johanna) és Péter (Marosszéki Tamás) egyszerre bonyolítói és elszenvedői (vagy azt megjegyzéseikkel értelmező, romlatlan ítéletű szemlélői) a cselekménynek, természetességük vagy túlzásaik a pillanatnyi helyzet függvényei. Némethy Zsuzsa, Nagy Orbán, Gaál Gyula, Kányádi Szilárd, Laczkó Tekla, Péter Attila, Varga Sándor vagy Zákány Mihály különböző szerepekben nyújtott alakításaira ugyanez jellemző. A színészi alakítások és rendezői elvárások egymásba oldódása sajátos helyzeteket eredményez. A prédikátor aranykorbeli tévébemondóként groteszk túlzásaiban is hiteles, a varázsital ellenszere nélkül is „megmentett” (vagy ismét csak átalakult?) Boldogságia tanulságait levonó kommentátorként pedig úgy játszik, hogy közben kételyeket ébreszt saját „komoly” állításaival szemben. A boldogság keresésében csak elkerülésre javasolt zsákutcák vannak, csodaszer vagy egyedül célhoz vezető út nem.

Azért jó volna többet tudni a legkisebbek ismereteinek tudás előtti forrásairól. Sok biztosnak hitt dolgot átértékelhetnének tudósaink, politikusaink…

Báthory Éva