Advent időszakában sok szó esik a böjtről. Ilyenkor feltehetjük a kérdést: amikor annyi szép élő szokásunk válik puszta népművészeti relikviává, időszerű-e még a böjt? Miért böjtölünk? Van-e értelme a böjtnek, az önmegtartóztatásnak? Mennyivel lesz több az az ember, aki időközönként magába száll, elgondolkodik tettein, életén, és megpróbál szebben, jobban élni? Kérdések, melyeket a mai fiatal sokszor nehezen ért meg, különösnek tűnik számára, nem érti, mi a jó abban, hogy nagymama néha nem eszik húst, máskor pedig spórolnia kell azért, hogy húst vegyen. Valóban elgondolkoztató, hogy a lemondás, az önmegtartóztatás és az önfegyelem gyakorlásával meg lehet–e váltani az elkövetett rosszat? Még mindig sok ember van, aki saját, átgondolt döntése alapján elindul az életjobbítás útján, de a legtöbb elfárad, megáll, és visszasodródik. Nagyon sokan azért lesznek visszaesők, mert amikor a rossz útról rátérnek a jóra, magukra maradnak, a régi barátaik elmaradnak, újakra pedig nem találnak. A ma emberének nem túl népszerű program a böjt. Már a lelki önmegtartóztatás is távol került tőlünk. A modern világ találmányai — a rádió, a televízió, az internet — sokakat rabságban tartanak, megfosztanak a befelé tekintésre ösztönző lelki nyugalomtól. Sokan szinte menekülnek önmaguktól. A divat, a médiából áradó számtalan rossz példa könnyen elragadja az árral úszni akaró embert. Pedig jobb világot csak akkor tudunk teremteni, ha meg tudjuk őrizni önmagunkat, ha egyensúlyt tudunk teremteni a testi és a lelki vágyak között, ehhez pedig nem kell megvonni sem a testi, sem a lelki táplálékot, csupán annyit kell tenni, hogy azok ésszerűen legyenek adagolva, nemcsak a böjti időszakban, hanem az év minden napján. Nem elég, ha a húsról, a cigarettáról, a kávéról, az alkoholról pár óráig vagy pár napig lemondunk. Az igazi böjt abban áll, hogy felismerjük a hibáinkat, és megkeressük azt a járható utat, amely kivezet a válságból.