Kevesen vannak még életben azok közül, akik mesélhetnének az 1920-ban történtekről, azokról az eseményekről, amelyek örökre megbélyegezték a magyarság sorsát? Ám ők is csak arról tudnának mesélni, amit szüleiktől és nagyszüleiktől hallottak (hiszen egészen kicsik voltak akkor), inkább azokról a személyes élményekről számolhatnának be, amelyeket az elmúlt több mint kilencven év alatt megéltek, megtapasztaltak. Mert volt mit megélniük, volt mit megtapasztalniuk azoknak, akik sem érdekből, sem a jobb életért nem adták fel magyarságukat, még akkor sem, ha emiatt sokszor hátrányos helyzetbe kerültek. Az utóbbi években gyakran elgondolkodom azon, hogy az 1989-es változások után, ha nem is szakadt el, de érezhetjük, hogy meglazult rajtunk a tiltás lánca. Évente állítunk emléktáblákat, szobrokat és emlékműveket történelmi személyiségeinknek, megemlékezünk nemzeti történelmünkkel kapcsolatos jelentős eseményekről, írhatunk, olvashatunk bármiről, de valahogy észre sem vesszük, hogy mennyire igaz a mondás: „Sírva vigad a magyar”! Legtöbbször a veszteségeinket ünnepeljük: forradalmaink bukását, elvesztett háborúkat, rossz döntéseket stb. Több mint húsz év úgynevezett szabadságában elég kevésszer szerveztek nagyobb szabású trianoni megemlékezést. Nem állítunk trianoni emlékművet. Politikusaink, civil szervezeteink vezetői mindig arra intenek: várjunk még vele, ne sértsük a románok érzékenységét! Ez úgy hat, mintha nekünk nem lenne érzékenységünk. Mintha ezt a több mint kilencven évet a Paradicsomban töltöttük volna el. Lehet, hogy ott, mert számunkra ez volt a Paradicsom, azért maradtunk itt, hogy gondozzuk a mi édenkertünket, és ha csábítottak is a jobblét almájával, mi visszadobtuk, mert mi nem a kívül szépet, hanem a belül édeset szeretjük. Minket nem a politikusok nagyotmondásai figyelmeztetnek a magyarság történelmének legnagyobb veszteségére, hanem az a tudat, hogy hiába húztak közöttünk határokat, mi lélekben mindig együtt maradtunk, és együtt maradunk. Bízunk abban, hogy mint ahogy mi sem iskolai történelemkönyvből tanultuk meg a magyarság történetét, képesek leszünk arra, hogy gyerekeink és unokáink tőlünk tanulják meg az igaz történelmet. Az emlékműveket le lehet dönteni, a történelemkönyveket meg lehet hamisítani, de a tudatunkban és érzéseinkben rejlő igazat nem lehet semmilyen hatalmi erővel sem kiölni.

Elek György