Túloznék, ha azt mondanám, hogy nekem jól jött ez a karantén, de azt hiszem, én azok csoportjába tartozom, akik békésen élik meg a kialakult helyzetet. Jut időm sok-sok olyan dologra, amikre eddig nem. Igazából eddig is jutott volna, csak úgy elveszne az ember napjából az a pár óra szabadidő, ami feltöltődésre kell. Így, hogy az időm egy része felszabadult, sokat olvasok, puzzle-t rakok, online jógakurzusra „járok”, kitakarítottam a lakásomat, új kis polcokat szereltünk fel a konyhában, odafigyelek arra, hogy mit eszem, magam főzök meg mindent — és iszonyatosan élvezem. Most, hogy mindenki otthon ragadt, lehet online kocsmázni a távolabbi barátokkal is, akik szintén otthonról, egy pohár sörrel a kezükben, webkamerán keresztül mesélnek magukról. Olyan sok emberrel felfrissült az egykori kapcsolatom, hogy ha nem tudnám, milyen szörnyű pusztítást végez a világban, szinte már köszönettel tartoznék ennek a vírusnak. Bezárult, de ki is nyílt hirtelen a világ. Több száz, de lehet, hogy több ezer múzeum, színházi előadás, filmek, könyvek lettek ingyenesen elérhetővé, amelyekhez másképp nem lett volna lehetőségem hozzáférni. Hiányzik a szabad levegőn lenni, sétálni, kertészkedni, biciklizni. Újabban a teraszon „kertészkedem” vagy inkább „teraszkodom”. Hiányzik a színház is, a közösség is, de ez valójában minden színész életének vissza-visszatérő időszaka, hiszen senki nem játszik állandóan. Ha épp nem vagyunk kiosztva, máskor sem járunk be mindennap a színházba. Úgy próbálom felfogni ezt az időszakot, mintha minden rendben lenne, épp csak most nem lennék kiosztva a következő darabban. Persze lényeges különbség, hogy olyankor hazautazhatok a családomhoz vagy a barátaimhoz pár napra, most viszont ezt nem tehetem meg. Aggódom az anyagiak miatt is, és nem csak rövid vagy középtávon, hanem attól is tartok, hogyan változik meg a világ emiatt. Vajon az emberek a járvány vége után is úgy fogják-e gondolni, hogy szükség van a színházra? Vajon ezek után az ország és a világ vezetői hogyan fognak gondolkodni a kultúráról? Mi marad azokból az értékekből és hagyományokból, amiket az emberiség felhalmozott? Az a kérdés is megijeszt, hogy ha eddig jól bírtam is a bezártságot, vajon ezután is így marad-e? Ki fogom-e bírni hónapokig a lakásban? Megküzdök-e a magánnyal? Nem tudom, mi a nehezebb: ha az ember össze van zárva hónapokra a párjával egy kis lakásban, vagy ha egyedül van hónapokig egy kis lakásban. Kapcsolata válogatja… Mindenesetre én egyedül vagyok egy kis lakásban, és hosszú távon biztosan rosszul fogom viselni, de bizakodó vagyok: ha most mindenki betartja a szabályokat, talán hamar vége lesz. Remélem, hogy tényleg így lesz, hogy nem szúrjuk most el ezt a karantént, mert minden rossz közül a legrosszabb az a rettenetes aggodalom, amit a családom iránt érzek. Főleg így, hogy nem lehetek velük. Nagyon aggódom, különösen a nagyszüleimért, mert mind a négyen élnek még, hála a Jóistennek — és remélem, még sokáig velem maradnak…

Keresztes Ágnes színművész,

a Harag György Társulat tagja