A Beszélgetések testről és lélekről sorozatban szakértők és meghívott vendégek beszélgettek arról, hogy mit tartanak ma az emberek — főként a fiatalok — értéknek, hogyan alakul ki az értékrend és az identitás, ami meghatározza az ember jellemét.

A beszélgetésen részt vett: Barbara Beáta pszichológus, Heinrich Andrea, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum magyartanára és tanítványai: Örmény Márk és Fábián Ármin, Csorján Árpád, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium történelemtanára és tanítványai: Lázár Dávid és Barta Rudolf, Varga Bressel Christiane Emese és tanítványai: Ary Dalma és Muszka Botond, Szejke Judit, a Borókagyökér Egyesület elnöke, Jánk Károly költő, Kovács József református lelkipásztor, Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketing menedzsere.

Elek György generációk képviselőinek a fórumaként képzelte el a beszélgetést, amelyen a vélemények ütköztetése, ha nem is hoz megoldást, de felhívja a figyelmet létező problémákra. Az ember számára nagyon fontos önmagának és az őt körülvevő világnak a megismerése. Ebben a folyamatban el kell jutni a „ki vagyok”-tól, a „ki lehetnék”-ig? Mi az oka annak, hogy amire ma képes vagyok, miért nem voltam képes korábban? Vajon ma használt önmegvalósító eszközeink — a karrierhajhászástól a tudatmódosító szereken át a szintén ez irányba ható információtechnológiai lehetőségekig — miféle befolyással lesznek az ember identitására? Megszűnik-e a XXI. századi „Valaki”-identitás, hogy átadja a helyét a manipulált „Senkinek”, vagy nem válik virtuális és valóságos szekták közösségi létélményében felolvadó „Akárkivé”? Olyan világban, olyan korszak kezdetén élünk, ahol és amikor semmi másban nem lehetünk biztosak, csak abban, hogy hatalmas változások vannak készülőben. Lelki válságot okozhat, ha az emberek azt élik meg, hogy már nem azonosak önmagukkal. Minden baj gyökere az erős „Én-identitás” kialakítása és megőrzése.

Barbara Beáta vitaindítóját Tamási Áron ismert idézetével kezdte: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne (…) nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk”. Több szempontból elgondolkodtató ez az idézet. Az otthon lehet földrajzi háttér és lehet lelki zúg, ahol otthon lehetünk. Barbara Beáta a lelki háttérről beszélt. Erikson vezette be az identitás fogalmát és az identitásfejlődést, az önmagunkra találást, az önazonosságot. Ő mondta ki először, hogy ez a személyiségfejlődésnek egy fontos eleme. Ez egy folyamat, ami nem történik kétévesen vagy ötévesen, hanem egy egész életen át alakul. A folyamatos behatások, amik érnek minket, folyamatosan formálnak, változtatnak valamilyen szinten. A pszichológus kifejtette, hogy az identitás legjobban a serdülőkorban fejlődik, ezért nagyon fontos, hogyan viszonyulunk a serdülőkhöz, mennyire tudjuk megérteni őket. Ha utánajárunk, hogy mivel szembesülnek, amikor ez a folyamat elindul és elkezdik az útkeresést, az önmagukra találást, rengeteg kérdés merül fel: ki vagyok én, honnan jöttem, hová tartok, mért vagyok ezen a földön? A serdülők nagyon sok olyan kérdést tesznek fel, amelyekre nem könnyű válaszolni. Serdülőkorban nagyon nehéz, hiszen bekövetkeznek a változások, elindulnak a folyamatok. Ilyenkor dől el, hogy kialakul vagy nem alakul ki a kölcsönös bizalom azokkal az emberekkel, akik fontosak számára.

Ebben a korban nagyon fontos, hogy mit lát és hall a fiatal a szülőktől. Serdülőkorban jelenik meg az önállóság utáni vágy: még nem felnőtt, de már nem gyerek. Megjelenik a kezdeményezés igénye, a teljesítmény igénye. A fiatalok mindenáron be akarják bizonyítani, hogy ők mire képesek, emiatt nagyon feszegetik a határokat. Itt kell tisztázni azt, hogy mi a szülők szerepe. Születéstől kezdve az a mikroközösség formálja a gyereket, ahova bekerül. Itt fejlődik a személyiség, az identitás. Elsősorban a szülőktől függ, hogy a gyerek milyen értékeket kap. Később majd az óvoda és az iskola is felelős azért, hogy milyen értékeket ad a gyerekeknek. Nagyon fontos a tanárok szerepe, mert a fiatalok úgy fejlődnek, hogy valamihez mérik magukat. Ha egy gyerek gyenge mondjuk matematikából és a tanár folyton a gyerek gyengeségeit hangsúlyozza, nem találja meg azokat az apróságokat amiben jó, az erősen kihat a gyerek fejlődésére. Ha a szülők képviselnek egy értéket és egy adott irányba haladnak, ott van a családmodell, akkor van esély rá, hogy a gyerek egy hiteles példaképet kövessen. Ha a szülők nem közelednek egymáshoz, a gyerektől sem várhatják el, hogy normális életet éljen, fals értékeket kap, mert az, ami valakiben nincs meg, azt nem tudja átadni. Ha mégis megpróbálja, akkor mivel az nem eredeti, nem lesz megfelelő hatása.

Menjünk ki a világba, ismerjük meg a világot és aztán térjünk vissza oda, ahol otthon lehetünk, hangzott el az időzetben, melynek kapcsán Barbara Beáta elmondta, a sorok arra biztatnak, hogy ismerjük meg az embereket folyamatosan, kommunikálva, különböző közösségekben, különböző új dolgokat megtanulva fejlődjünk. Nagyon fontos, hogy visszatérjünk egy helyre, ahol otthon vagyunk, és ez a saját lelkünk. Az igazi otthon az, ahova ha befelé tekintünk, akkor érezzük azt, hogy ott jó nekünk, ott szeretet van, és akárhova elindulva oda visszatérni egy biztos pont. A családra egy kicsit visszatérve Barbara Beáta megerősítette, hogy az értékek átadásában egyértelműen a szülők az első számú értékátadók.

Szejke Judit szerint az identitás már csecsemőkorban eldől azzal, hogy énekelünk a gyereknek, azzal, hogy beszélünk hozzá, mesét mondunk neki. Megszokja a hangot, a ritmust, a zöngést. Amikor a gyerek megszületik a lelkét, a képzeletvilágát kitágítja, gyökeret ad neki. Szejke Judit egy történetet mesélt el. Munkaadóként alkalmazott egy fiatalembert, akiről nem tudta eldönteni, hogy magyar vagy román. Megkérdezte tőle, hogy mi az anyanyelve, amire a válasz az volt, hogy magyar. A következő kérdés az volt, hogy milyen nemzetiségűnek tartja magát, erre a válasz nem tudom. Kiderült, hogy román óvodába adták a szülei, ahol semmit sem értett. A román gyerekek lenézték, a magyar gyerekek nem játszottak vele, mert nem tudta a magyar gyerekjátékokat. Ugyanez történt vele az iskolában is. Az az ember, aki nem tudja honnan jön, kevesebb eséllyel tudja, hogy hova megy.

Annak a növénynek, annak az embernek, akinek elvágják a gyökereit, egy idő után az élete is megszűnik egy irányból. Ez a fiatalember, amikor feleségül vett egy román lányt, már lehetett tudni, hogy hova tartozik. Juditnak meggyőződése, hogy nagyon nehéz az, amikor a gyereket belekényszerítik egy adott helyzetbe, mert a szülő úgy gondolja, hogy az neki jó. Nagyon szép a Mesterul Manole, de a Kőműves Kelemen számunkra másképp hangzik. A Kárpát-medencei környezetben, ahol nagyon sok ráhatás van, úgy politikailag mint más szempontokból, nem egyszerű. Az identitásunk megőrzése a megmaradásunk alapja. Ha nem tartjuk fontosnak, hogy beszéljünk és írjunk magyarul, vásároljunk színházbérletet, fizessünk elő az újságra, ezekkel együtt eltűnünk mi is. Azzal, hogy a gyerekeinknek megtanítjuk a saját kultúránkat, elvisszük őket kulturális rendezvényekre, gyökeret adunk nekik. Lassan beléjük ivódik az, hogy ők magyarok anélkül, hogy beléjük vernénk. Szejke Judit beszélt arról is, hogy a személyiségfejlesztésben, az identitásképzésben és a hagyományok megőrzésében milyen nagy szerepet játszik a Borókagyökér Egyesület. Elek Györgynek arra a kérdésére, hogy azokon a gyerekeken, akik rendszeresen elmennek a Borókagyökér Egyesület rendezvényeire, egy idő után észlelhető változás? Judit válasza határozott igen volt. Felismernek olyan népi jelképeket, amelyek már kihalóban vannak. A borókás gyerek otthon népdalt énekel.

Bessenyei Gedő István félig tréfásan jegyzi meg, hogy minden szentnek maga felé húz a keze, s ez különösen érvényes a színházi emberekre. Mi sem természetesebb tehát, minthogy ő maga is a színházat tartja a legfontosabb dolognak a világon az identitásképzés szempontjából is. Vannak, akik életeket mentenek, repülőt vezetnek, tanítanak, de hát sokféle hiábavalósággal foglalkoznak az emberek, az egyetlen értelmes dolog akkor is a színház — teszi hozzá viccesen, a jelenlevők nem kis derültségére. De viccet félretéve is, az identitásképzésben nagyon fontos szerepe van, vagy legalábbis lehet a színháznak, mert a jó színház úgy mutat be alternatívákat, úgy mutat fel értékeket és késztet értékválsztásra, hogy közben nem erőszakos. Van persze olyan színház is, amelyik szájbarágós, unalmas, poros, erőltetetten tanító jellegű, megmondós, de a jó színház egyszerűen felmutat valamit, alternatívákat kínál, tükröt tart a világnak. Már Shakespeare is úgy gondolta, hogy a színház alapfeladata az, hogy tükröt tartson a világnak, és ez mit sem változott az azóta eltelt századok során. Emellett ezerféle önként vállalt feladata lehet még, de azok mind másodlagosak.

Ez a fajta identitásképző értékválasztás kevésbé erőszakos, mint a tukmált identitásoké, a „majd mi megmondjuk, hogy mi legyen, mit kell tenni, milyennek kell lenni” logikája. A kortárs színházban például legalább annyira dolgozik a befogadó, mint az alkotó, ezért beszélünk „a néző mesterségéről”, mint ahogy a kortárs irodalomtudományban is beszélnek „az olvasó mesterségéről”. Ez az arra való rácsodálkozás, hogy a művészethez is két ember kell, és ahogy van jó és rossz alkotó, úgy van jó és rossz befogdó is például, kettőn áll a vásár. A színház brooki minimáldefiníciója szerint is legalább két fél kell hozzá: színház ott keletkezik, amikor valaki átmegy egy üres téren és azt valaki más nézi. A néző is épp olyan fontos alkotótárs tehát mint a színész, az ő nézésével — azzal ahogy és amit belelát, sőt, belenéz az előadásba — hozza létre a közvetített értéket, az alkotóval közösen. Ezért jó útja a színház az értékátadásnak, mert nem erőszakos módszereket alkalmaz, hanem értékválasztásra késztet. Így kapcsolódik az identitás kérdéséhez is.

Ami a nemzeti identitás erősítésének kérdését illeti, azzal Bessenyei egyfelől egyetért, de a nemzeti identitás hangsúlyozása mellett sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne a kortárs közbeszédben a lokális identitásokra is. Sajnos elég keveset beszélgetünk ezekről a regionális, helyi identitásképző elemekről. A székely is magyar, a palóc is magyar, a partiumi is magyar, de nem árt, ha az össznemzeti érzés nem mossa el a helyi identitást, amely másrészt az együttélő nemzetiségek közti kapcsolatot is jelenti. A szatmáriság számunkra nagy érték, és ebben szerepe van több nemzetiség, magyarok, svábok, zsidók, rutének, románok, romák nagyon hosszú együttélésnek. Nagyon sok kis népcsoport már eltűnőben vagy beolvadóban van, de valamilyen módon ők mégis ott maradnak a mi identitásunkban is. A rosszul értelmezett nagy összmagyar identitás el is szürkíthet dolgokat, pedig a mi identitásunk sokkal színesebb. Fontos megélni ezeket a plusz színeket is, hiszen ettől nem kevesebbek vagyunk, hanem többek, az össznemzeti és lokális identitás együtt határoz meg. Már ahogyan beszélünk, abban is nagyon sok erdélyiség vagy partiumiság van. Bessenyei példaként hozta fel az egyetlen szóvisszakölcsönzést, ami itt van Erdélyben: a „borkán” szavunk. Szilágyi N. Sándortól hallotta egyetemi évei alatt, és megmaradt benne, hogy ezt a szót előbb a románok vették át a magyar „borkanna” szóból, majd a magyarok borkán formájába vették „vissza” a románoktól. Tehát már nyelvhasználatunk is őrzi a lokális identitás és kultúra sokszínűségét, a kultúrák összefonódását a tájainkon, ami az identitásunk részét képezi. Ezen túlmenően az valójában döntés kérdése is, hogy ki, minek vallja magát, amely döntést persze a neveltetés is befolyásol. De dönthet úgy valaki, hogy ő magyar lesz egy vegyes házasságban is. Kisebbségben különösen fontos az is, hogy ne zárkózzunk be, ne mondjunk le senkiről, a magyarsághoz való tartozás vállalásának, választásának lehetőségét pedig tartsuk fenn mindenki számára. Nagyon fontos hogy az identitásfelfogásunk ne legyen kirekesztő vagy öncsonkító, hanem befogadó és visszafogadó legyen, azt üzenve, hogy ehhez a közösséghez jó tartozni vagy csatlakozni hozzá.

Barbara Beáta kiemelte, pont arról van szó, hogy azok a minták, amiket kapunk fiatalkorban, később beérnek. Azokat majd programként használjuk, mindig ott lesznek, azokat nem lehet kitörölni, de döntésekkel fölül lehet őket írni. Eldönthetem, hogy tíz év múlva mi szeretnék lenni, de alapvetően az, amit egyszer megtanulunk, ami ott van, bármikor elővehető.

Jánk Károly három síkot különített el az elhangzottak alapján. Az első a gyerekkor és az a kialakulási táj, ahol a gyerekkor zajlik, ez körülbelül hét évig tart a családban és nagyon meghatározó. A másik egy társadalmi sík, ez a világ, amiben élünk és a kisebbségi létünk. A harmadik egy igen magas absztrakciós szint, ami elhangzott a színházzal kapcsolatosan, ez már kulturális rész. Jánk ennek kapcsán vitába is szállt Bessenyeivel, szerinte ugyanis a színház már nem identitásformáló közeg, aki eljut a színházig, az már rég tudja, hogy ő ki. Ha a színházjárás kicsi korban kezdődik, akkor lehet formáló szerepe. Az identitás kérdése Jánk számára egy kicsit zavaros, mert az az igazi, ha úgy adunk át értékeket, hogy nem is tudunk róla. Véleménye szerint ez hiteles. De megtörténhet, hogy egyszer a gyerek fogja magát és elmegy arról a helyről, ahol született, és egy olyan helyen fog csodálatosan megélni, ahova nem köti semmi. Ezt Jánk egyáltalán nem tudja hova tenni, mert ő személyesen annyira kötődik ehhez a helyhez, hogy nem tud innen elmenni. Kötődik a személyes múlthoz, az emlékeihez, fontosak számára a helyszínek, az emberek, az azonosságok. Nehéz számára elképzelni, sok fiatal hogy tud olyan könnyen hátrahagyni mindenk és mindenkit.

Barbara Beáta azt kérdezte, hogy útkeresés az, hogy elmennek a fiatalok?

Szejke szerint gyökérvágás. Székelyföldről költözött Szatmárnémetibe, de még mindig nem tudja otthonának tekinteni az alföldet. Rendszeresen hazajár feltöltődni. Jánk nem talál választ arra a kérdésre, hogy sok fiatal számára miért nem jó Szatmár.

(Folytatjuk)