A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében a Beszélgetések testről és lélekről sorozatban szakértő és meghívott vendégek értekeztek az életcélról és az útkeresésről, a külső és belső életcélok közötti különbségekről, azok előnyeiről és hátrányairól személyes és általános példákat felsorakoztatva.

A beszélgetésen részt vett Tóth Klára pszichológus, Bándi Johanna, a Harag György Társulat művésznője, Békéssy Erzsébet környezetvédő szakember, Muhi Miklós tanár, Löchli Tünde, a Progress Art alapító tagja, Gindele Imre tanár, Stefan Kaiser vállalkozó, Máté Róbert református lelkipásztor, Lázár Eszter zene- és vallásoktató, Juhász Zita egyetemista, Szabó-Thalmeiner Noémi egyetemi tanár és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést Elek György moderálta.

A résztvevők a beszélgetés során többek között arra keresték a választ, hogy milyen gyakran tesz fel az ember önmagának építő jellegű kérdéseket, szeret-e önmagának kérdéseket feltenni, vagy csak úgy, a hétköznapok szintjén létezik.

Tóth Klára elmondta, hogy aki struccpolitikát folytat, az nem tesz fel magának kérdéseket, hogy miért létezik bizonyos életszakaszokban. A serdülőkor az, ami az egyik legmeghatározóbb, amikor az ember még inkább keresi önmagát, de beszélhetünk arról az időszakról is, amikor az ember szakmát választ, pályát módosít, párt választ vagy éppen nyugdíjba vonul. Az ifjúkorban ott vannak a lehetőségek, sokan azonban az időskort a korlátok időszakaként élik meg. Az életszakaszok közötti átmenetet sokan a lehetőségek és a korlátok véglete között fogják fel. Ezekben az esetekben is felvetődik a külső és a belső életcél kérdése. Lehet külső életcél a pénz, a jobb autó, a nagyobb ház, az okostelefon stb., illetve lehet belső életcél az, amikor sokan azt mondják, hogy szeretnének egy közösségnek a javára válni, mint ahogyan annyian teszik ezt, mert hiszik, hogy ott feladatuk és küldetésük van. Amikor az ember élete folyamán megvalósít, beteljesít bizonyos dolgokat, akkor nem kellene magába zárkóznia, hanem önmagából, a képességeiből, a lelki, szellemi értékeiből másoknak is adnia kellene, annak érdekében, hogy a környezete is okuljon, tanuljon tapasztalataiból. A belső cél, a belső élet tehát nem lehet önös. Ha önös a belső cél, és az egoizmust szolgálja, akkor már rég nem belső életcélról van szó. Egy belső életcél lehet az, hogy boldoggá tegyem a páromat, vagy a közösségemet olyan szinten szolgáljam, hogy valóban hasznára váljak. Míg a külső életcélok rövid távon látszólag ugyan hasznosak lehetnek, de az anyagi életcélok hosszú távon a kapcsolataink rovására mennek. Nem az a lényeg, hogy az ember mit ér el anyagiakban, javakban, hanem azon múlik minden, ahogyan a dolgokat megéljük. Tény, hogy senki sem születik az életvezetés képességével, de ez megtanulható. Sajnos sok embernek nincs jövőképe, csak a jelenhez tapad. De az életvezetés lényege az önirányítás, ami ugyanakkor önuralom kérdése is. Életcélunk beteljesítése során saját jólétünk ugyanis a kapcsolataink minőségével van összefüggésben.

Elek György megkérdezte: hogyan kell egy gyereket úgy nevelni, hogy annak legyen pozitív életcélja és küldetése? Mi az, amit nem engedhetünk meg a gyereknek vagy magunknak a gyerek érdekében? A kérdésre előbb Szabó-Thalmeiner Noémi válaszolt.

„Erixon egészen időskorig tárgyalja azt, hogy milyen szakaszokon megy át az emberi fejlődés. Szerinte minden életkornak, minden életszakasznak megvan a kétirányúsága: vagy beteljesedik az életcél, vagy pedig nem tudjuk teljesíteni. Azt figyeltem meg, hogy a gyerekeknél a kompetencia elérése a fontos, az, hogy valamiben jók legyenek, és ebben kell megerősítést nyerjenek. Ez összefügg a küldetéssel, ugyanis akkor tudjuk belőlük kibontakoztatni a tehetséget, a képességeket, ha abban tudjuk őket megerősíteni, amiben jók. Megkérdeztem a kicsi fiamat, hogy neki mi az életcélja. Meglepett, amikor azt mondta, hogy felfedezni egy olyan szerkezetet, amivel a vakok is láthatnak, vagy ha valaki nem tud beszélni, akkor egy szerkezet által átvigye a gondolatait másoknak. Meglepett, hogy mekkora világmegváltó ötletei vannak tízéves gyerekeknek. Elkezdtem gondolkodni, hogy nekem miért nincsenek ilyen gondolataim? Rájöttem, hogy ezek gyermeki gondolatok. Fiatal felnőttkorban az a cél, hogy családot alapítsunk, hogy továbbadjuk a tudásunkat a gyerekeinknek, munkahelyet találjunk stb. Én úgy érzem, negyvenéves korban kezdi el az ember az életútját keresni. Amikor nőnek a gyerekek, megint kezdi az ember keresni a helyét a világban, akkor jön rá, hogy a közösségért is kellene tenni valami hasznosat. Ekkor jövünk rá, hogy a munka öröm. Azt hiszem, hogy aki jól teljesíti ezt a korszakot, az megfogalmazza magában, hogy a munka öröm, és ettől jól érzi magát a bőrében. Visszatérve a kérdéshez: hogyan lehet ebben segíteni a gyerekeknek? Én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy legyenek példaképek a gyerekek előtt: a szülők, a család, a környezet, a baráti kör. Ezek mind-mind valamilyen szinten irányítják a gyerekeket, hogy milyen pálya felé irányuljanak, mi legyen az életcéljuk. Fontos, hogy komolyan vegyük a gyerekeket. Amikor a fiam elmondta, hogy ő mit szeretne, nem tudtam nem komolyan venni, hiszen a technika fejlődik, lehet, hogy valóra válnak az elképzelései. A gyerekek sok mindent látnak, amit mi nem látunk, mert mi eléggé beszűkülünk, korlátokat állítunk fel magunknak. Komolyan kell venni a gyerekeket, támogatni kell őket az elképzeléseikben, hogy haladni tudjanak a maguk útján. Arra a kérdésre, hogy mit nem tehetünk, az a válaszom, hogy nem lehet őket lehurrogni. Nem szabad elfojtani a törekvéseiket, ha ők valamit szeretnek, abban támogatni kell őket és engedni továbbfejlődni. Megkérdeztem a tanítóképzős tanítványaimat is, és úgy látom, számukra nagyon fontos, hogy munkahelyet találjanak, a gyerekekkel akarnak foglalkozni hivatásszerűen, és ami nagyon fontos, a családalapítás”.

Mit szólnak ehhez a fiatalok? — tette fel a kérdést Elek György a legfiatalabb résztvevőnek, Juhász Zitának.

„Véleményem szerint is a család és az iskola a legmeghatározóbb egy fiatal számára, innen nyílnak meg a lehetőségek a világ felé — válaszolta az egyetemista lány. — Saját tapasztalataim szerint az iskola egy kicsit korlátol, kockát csinál a gyerekből. Ha a gyerek előáll egy világmegváltó ötlettel, az összes pedagógus visszarángatja a realitás világába, hogy ez így nem jó, ezt te nem érheted el, innentől jön az, hogy kitűz a tanár egy célt, ami egy dolgozat, egy vizsga, amelyen mindig csak egy lehet első. Amikor az egész osztály az első hely megszerzéséért próbál tenni, egy idő után sokan lemondanak erről. Egyszer nem sikerült, másodjára sem sikerült, jön a céltalanság, mert nekem úgysem sikerül. A pedagógusok belesulykolják a gyerekbe, hogy hagyja abba, mert úgysem fog sikerülni. Lehet, hogy abban a pillanatban nem eléggé érett még a gyerek, de kellene adni számára más lehetőségeket. Meg kellene nyitni egy kicsit a világot és arra biztatni, hogy lehet, ez nem sikerül, de ott van egy másik lehetőség, ahol te vagy a legjobb. Az osztályok profilszerűen vannak és nem mondják azt, hogy ha neked ez nem jó, próbáld meg egy másik területen. Vagy arra biztatni a fiatalt: lehet, hogy most még nem megy, de mégis maradj itt, lehet azért nem megy, mert nem tudsz kitartani. A céltalanságot sulykolják ezzel a diákokba. A család az, amely kinyithatja a világot, hogy igenis meg kell ismerni más fiatalokat, az idősebbeket, kapcsolatot kell tartani az emberekkel. Lehetőséget kell teremteni a fiatalok számára, hogy ismerjenek meg nehéz körülmények között élőket, hadd lássa, mennyit kell küzdeniük”.

Tóth Klára saját emlékeivel egészítette ki a gondolatot. „Eszembe jutottak olyan divatos szavak, mint guru, meg coach. Számomra nagymamám volt a legnagyobb coach. Nemrég A Z-generáció és a felnőtté válás címmel előadást tartottam fiataloknak. Kíváncsi voltam, hogyan viszonyulnak a fiatalok a felnőttekhez. Végül azt mondtam nekik, mégse a mi elveinkben, sémáinkban higgyenek, mert mindenkinek saját életútja, élettapasztalata van, és mindenki abból indul ki, hanem inkább a személyiségünkben higgyenek. Ha valaki mellett van egy személyiség, sokkal inkább hitelessé válik. Megkérdeztem a fiataloktól, ki az, aki az édesapjára vagy az édesanyjára szeretne hasonlítani. Talán egy fiatal emelte fel a kezét. Régebben elég sokan választották a szülőket példaképül, ma már inkább sztárokat választanak.”

Gindele Imre Juhász Zita hozzászólásához fűzött néhány megjegyzést. „Zita azt mondta, hogy a család és az iskola határozza meg a fiatal életútját. Véleményem szerint nagyon nagy gond van a családokban. A szülőknek nincs idejük a gyerekekkel beszélgetni, ez pedig nagyon meglátszik a fiatalokon. Nagyon látszik rajtuk, hogy a család nincs mellettük, nagyon látszik, hogy nem működik a család. Egy kicsit ludas az egyház, de nagyon ludas a tanügy. Én mindig azt mondom, a tanügynek nagy hibája, hogy a pedagógusok elfelejtik, mi a feladatuk. A tanügy a gyerekért van, nem pedig azért, hogy a pedagógusoknak munkahelyet biztosítson. Sajnos nem mindig növünk fel a feladathoz. A huszonegyedik század telefonjai és mindenfajta függőséget okozó tárgyai nagy mértékben jelen vannak a mai ember életében, a szüleink-nagyszüleink életében ilyenek nem voltak. Hadd mondjak el itt egy személyes történetet. Tizenhat éves volt a lányom, amikor Nagykárolyban szilveszterkor három napra megszüntették az áramszolgáltatást. Épp bulizni készült, azt kérdezte tőlem, hogy fogja megszárítani a haját. Hogy tölti fel a telefonját? Én nagyon nyugodtan azt mondtam: kislányom, kérdezd meg nagyanyádat, ő fiatalkorában hogy szárította meg a haját! Vagy mire kell neked szilveszterkor telefon? Nagyon sok fiatalból hiányzik a beszélgetés varázsa”.

Bándi Johanna az elhangzottakkal egyetértve elmondta, nagyon sokszor tapasztalja, hogy fiatalok lehajtott fejjel ülnek egy társaságban, kezükben a telefonnal, és nem beszélgetnek. De ki az, akivel mi beszélgetünk? — vetette fel a kérdést a színművésznő, rámutatva arra, milyen fontos, hogy el tudjunk csendesedni és valódi énünkkel tudjunk kommunikálni.

A gyerekek fejlődésével kapcsolatosan Máté Róbert kifejtette: „Tudni kell, hogy a gyerek fejlődése korszakokban történik. A kamaszkor egy gyerek életében a harmadik lázadó korszak. Ilyenkor sohasem a szülő a példa. Én fel vagyok rá készülve, hogy a tizenhárom-tizennégy éves lányomnak mutathatok majd akármilyen jó példát, ő akkor is a haverjait fogja leutánozni, azt, amit én nyújtok, visszautasítja. Ezt vagy elfogadom, feldolgozom és szeretettel próbálom kezelni, vagy mindennap megpofozhatom, de akkor sem fog a helyzet változni. Hallgattam Bagdy Emőke egy előadását a dicséretről. Azt mondja, hogy egy egészséges ember 3:1 arányban fogadja el a dicséretet és a kritikát, ez az arány a gyerekeknél 5:1. Arra is vigyázni kell, hogy ne dicsérjük túl őket, mert ezzel hólyagokká neveljük őket, de nagyon fontos, hogy ne törjük le a csíráikat. Amikor előjönnek ötletekkel, akkor komolyan kell venni őket. Ha a gyereket folyton leblamáljuk, folyton ledorongoljuk, akkor ezzel az önmagáról alkotott kép fog sérülni. Hamvas Béla írja, hogy minden ember, amikor megszületik, hoz magával egy belső képet. Ez idővel változik. A belső képünknek a változásáért mi magunk is felelősek vagyunk, de felelős a környezet is. Sokféleképpen változhat. Lehet hozzátenni, hogy szebb legyen, lehet keresztülhúzni, összefirkálni, letépni belőle, de nagyon oda kell figyelni, hogy a gyermeknek ez a belső képe mindig ép és sértetlen maradjon. Így jut el tizenévesen oda, hogy megpróbálja saját céljait és feladatait megtalálni önmagában. Nagyon sokszor elhangzott az önmagunkba fordulás, az önmagunkkal való viszony. Müller Péter Szeretetkönyvéből az egyik kedvenc fejezetem a Kinek a lelke barátja? című. Ezzel nagyon sok mindent elmond az író, mert igazából minden ott kezdődik, hogy mennyire vagyok jóban saját magammal. Ehhez csend kell. A mai ember fél a csendtől. Retteg tőle. Útközben bekapcsolja az autórádiót, hazamegy, kapkod a távirányító után, este belealszik a TV-műsorba, reggel kapkod a telefon után, bekapcsol valami zenét, ha a természetben van, akkor is bömböltet valamit. Meg kell tanulni egy kicsit megállni, csendben lenni. Napi félóra csend minden embernek a lelki szükséglete. Ez nem mindig valósítható meg. Luther Mártonról feljegyezték, hogy öt gyereke volt, de mindennap egy órával korábban ébredt, mint a család, félrevonult és meditált. Ez volt számára a reggeli napindító csend. Hogy ezt ki milyen időszakban tudja megvalósítani, az már részletkérdés, de létfontosságú. A lelkileg egészséges ember ott kezdődik, hogy rendben van önmagával. A saját lelke a barátja. Én is keresztülmentem több változási, fejlődési szakaszon. Én már bűnbánati héten nem szoktam az embereket körbedorongolni, hogy milyen bűnösök vagytok, hogy bűnben fogantattunk és születtünk, minden jóra alkalmatlanok vagyunk, csak a rosszra és a gonoszra. Ez egy hülyeség. Nem kell vitázni azon, hogy az ember jó vagy rossz. Isten jónak teremtett bennünket, aztán megjelent valami az emberi lélekben, hogy ez egó vagy eszme, vitatható. Fontos az önismeret, önmagunk vizsgálata, és akkor mindenki rájön arra, hogy mire képes. A lelki egészség felé a második lépés a teremtett világgal való egység, a természet szeretése. Amikor már elfogadom önmagam, elfogadom azt, hogy a teremtett világ része vagyok, akkor bontakozik ki tulajdonképpen egyfajta Istennel való, nagyon békés és nagyon meghitt viszonyom, ez sugárzik rá a többi emberre. Hiába kezdem önmagamat rendbe szedni azzal, hogy én megbocsátok a másik embernek, szeretni fogom őt, ez rossz sorrend. Először meg kell találjam a magam helyét a világban, azt, hogy fontos vagyok”.