A Reformátusok Baráti Kör legújabb találkozóján, aminek a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatala adott helyet a média és az egyház viszonyáról beszélgettek a résztvevők és keresték az együttműködés lehetőségét.

Király Lajos esperes Lukács evangéliumának a második részéből olvasott fel részletet, mely így szól:„És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban”.

Ha a mai téma média és egyház, akkor az angyal szó — hírnök — illik ide, hiszen a médiának is az a feladata, hogy hírül adjon eseményeket, történéseket — hangsúlyozta Király Lajos. Ugyanakkor az is lehet a feladata a médiának, hogy magyarázza, kommentálja a híreket, mint ahogy az angyal is magyarázza a megváltó születésének történetét.

A média és az egyház viszonyáról Elek György osztotta meg gondolatait. Hangsúlyozta, hogy a médiának az egyházzal ugyanolyan kapcsolata van, mint a tanüggyel, az egészségüggyel, politikai pártokkal vagy bármilyen intézménnyel, közösséggel. A média nem emelkedik fölé semmilyen intézménynek és közösségnek, így az egyháznak sem, sokkal inkább az együttműködésre törekszik: eseményekről ad hírt, eseményekről tudósít, igyekszik hiteles tájékoztatást adni, nem pedig személyek, vezetők, csoportok érdekeit szolgálja ki. A média nem engedheti meg magának, hogy egyik vagy másik egyházfelekezetet különleges bánásmódban részesítse. Attól mert az újságíró például református, ugyanúgy kell tájékoztassa olvasóit a katolikus vagy más felekezetek eseményeiről. Az újság nem köteles részt venni minden egyházi eseményen, ha ott van, nem várhatja el az egyház az újságírótól, hogy az akkor is pozitív oldalról közelítse meg a témát, ha az nem volt igazán pozitív. Könnyen vita tárgyát képezheti, hogy sikeres vagy sikertelen egy rendezvény, ki az, aki ezt eldönti. Ma már a legtöbb egyháznak, intézménynek, politikai pártnak van írott vagy internetes sajtóorgánuma. Ezek aránylag kevés emberhez jutnak többnyire későn és nem tudnak teljes képet adni azokról a közösségekről, amelyek ezeket a sajtóorgánumokat sajátjuknak tekintik. Romániában a Keresztény Szó, Kolozsváron megjelenő hetilap volt az első magyar nyelvű egyházi lap az 1989-es változások után. A kiadónak sikerült olyan egyháztörténeti ismeretekkel és szerkesztői rálátással rendelkező főszerkesztőt találni, mint Jakabffy Tamás. A lapnak nem csak katolikus, hanem más felekezetű és világi olvasói is voltak mindaddig, amíg nem kerültek többségbe a megjelent anyagok között a papok és egyházi személyek által jegyzett cikkek. A mai egyházi kiadványok egyik nagy hibája az, hogy lelkipásztorok írják, sok esetben prédikáció szinten. Sem a közmédia, sem a kereskedelmi média, sem a szaklapok nem engedhetik meg maguknak, hogy személyek vagy csoportok véleményét vagy álláspontját próbálják meg elfogadtatni másokkal. Minden médiaorgánumra érvényes kell legyen:„a hír szent, a vélemény szabad” szlogen, de jogosan merül fel a kérdés: hogyan lesz egy sajtóorgánum véleményformáló. Az sem várható el egy napilaptól, hogy centiméterrel kimért azonos területet biztosítson az egyházfelekezeteknek és az egyházi iskoláknak. Egy egyházi lap mindenképpen az egyház tanításait kell népszerűsítse, a hitet kell erősítse az olvasókban. Ez csak akkor lehetséges, ha hiteles szerzők, hiteles véleményt fogalmaznak meg a lapban. Talán épp emiatt válik megkérdőjelezhetővé a hitelessége annak a római katolikus papnak, aki gyereknevelésről beszél, de ugyanúgy annak a református vagy más protestáns elvált lelkipásztornak vagy lelkipásztor nőnek, aki a család szépségéről és az örök hűségről szól.

Az egyház sok mindent számon kérhet a médiától, a média dicsérheti vagy bírálhatja az egyházat, de sem az egyik, sem a másik nem hoz megoldást. Itt kerül előtérbe az egymásrautaltság szükségessége. Egy egyházi lap nem tudja átfogni az egyházmegye vagy az egyházkerület valamennyi egyházközségét, hogy mindegyikről arányosan írjon. Olyan írásokra van szükség egy ilyen kiadványban, ami mindenkinek szól. Az eseményeket át kell adni a napilapoknak egy megállapodás szerint, hogy minden lelkipásztor értesíti a napilapot minden eseményéről és a napilap lehetőleg minden eseményről beszámol. A napilap pedig segíti az egyházi kiadványokat, hogy azok olvasmányosabbak legyenek.

Szilágyi György szerint lényeges, hogy a média mit ír az egyházról. Franciaországban egy őshonos franciától hallotta, hogy Franciaország lakosságának a kilencven százaléka katolikus (ez a migráció kezdete előtt történt), annak a tíz százaléka jár templomba. Hogy ez mennyire igaz, mennyire nem, azt nem tudjuk, ugyanis a médiában nem egyforma adatok jelennek meg. Lehet, hogy kilencven százalék hívőnek született, de ebből tíz százalék az, aki valójában az. Az újságírók eldöntik magukban, mi az, amit ők fontos hírnek tartanak, azért hogy a lapjuk többé-kevésbé eladható legyen. Mindenütt megvan az, hogy jobboldali sajtó, baloldali sajtó. Szilágyi nem olvassa a baloldalit, a jobboldalinál viszont előre sejti, hogy miről fognak írni. Az újságot az idősebbek olvassák, mint ahogy a templomba is idősebbek járnak, a fiatalok kevésbé, nagyon sokan akik nem írnak, nem olvasnak. Mert azt, hogy valaki egy mobiltelefont nyomkod, nem lehet se írásnak, se olvasásnak nevezni.

Póti Eduárd hozzáfűzte, nem egy olyan világ felé tartunk, melyben a még magunk módján szocializálódott felnőtt társadalom meg tud érteni és ezáltal értékelni is tud. Az igazi szakadék talán ott van a két generáció között, hogy kölcsönösen nem értik meg egymást. Póti szerint a fiataloknak is szükségük van támaszra és keresik is a támaszt. Gyakorló pedagógusként éppen azt látja, hogy keresik a támaszt, csak az idősebbek nem tudják megadni azt a támaszt, amit a fiatalok keresnek. Ez az egyház számára is nagy kihívás. Ugyanez látszik az írással kapcsolatban is. Ha manapság egy nagyon jól működő sajtóorgánumot szeretne indítani, amit biztos, hogy megvásárolnak, annak egyéb dolga sincs mint internetes rövidítésekkel, a fiatalok körében elterjedt trendekkel telenyomni. Póti azt a kérdést tette fel Elek Györgynek, hogy létezik-e független sajtó, amit egyes sajtóorgánumok magukra aggasztanak? Erre azért kíváncsi, mert a történelem is egy olyan tudomány, amely a pártatlanságot, a függetlenséget várná el a történészektől és az objektív történetírást, de mindenki tudja, hogy ez igazából lehetetlen. Ugyanez számos olyan magyarázó és értékelő tudományra igaz. A függetlenségre és a pártatlanságra való törekvés mint cél, jelentkezik-e a sajtóorgánumok esetében?

Elek György egyetértett azzal, hogy a függetlenségre és pártatlanságra való törekvés létezik, de nem mindig sikerül függetlennek és pártatlannak lenni. Független sajtó csak akkor működhetne, ha meglennének a lap működtetéséhez szükséges források anélkül, hogy annak biztosításáért nem várna el senki, semmit, nem kellene reklámigényeket kielégíteni, választási kampányok idején nem kellene pártreklámokat közölni és lenne megfelelő számú képzett újságíró, akik semmilyen politikai, ideológiai, nemzetiségi, vallási, érzelmi, stb. szempontokat nem vennének figyelembe. A függetlenséghez az is hozzátartozik, hogy minden nap annyi felület lenne biztosítva, amennyi a hírek és események közléséhez és tájékoztatásához szükségesek. Elek György nincs meggyőződve arról, hogy lenne olvasói igény egy ilyen lapra.

Király Lajos úgy tudja ezer évvel ezelőtt is az idősebbek jártak többen templomba, támaszra viszont a fiatalnak is szükségük van. Az, hogy ezt a támaszt nem kapja meg az egyházban, a mi felelősségünk. Király Lajos azt kérdezte Elek Györgytől, hogy a pszichológiában van most egy paradigma váltás, ami arról szól, napjainkban nem arról beszélnek nagyobb hangsúllyal, mitől beteg valaki, vagy hogyan keletkezett a benne levő betegség, hanem inkább arról, mi gyógyít meg, milyen energiaforrások vannak ehhez. Az újságírásban lehet-e egy olyan paradigmaváltás, amely hozzájárulna a társadalom gyógyulásához oly módon, amely inkább arra tenné a hangsúlyt, hogy mi a mi erőforrásunk? Hogy az újság ne a szenzációkról szóljon, hanem mintákat, értékeket mutasson fel, neveljen és oktasson.

Elek György válaszában kifejtette, hogy amennyiben erre lenne olvasói igény, szakemberek bevonásával mindenképpen elmehetne az újság ebbe az irányba, de a Szatmári Friss Újságnak például most is egy bizonyos mértékben vannak ilyen hasábjai, oldalai. Egy ilyen jellegű újság előállítása nagyon megnövelné a kiadásokat, lehet, hogy hosszú távon lenne rá igény, mert bírálhatjuk a mai társadalmat, de azt nem mondhatjuk el, hogy nincsenek jóérzésű emberek, főként olyanok, akik hajlanak a jó irányba történő változásra, akiknek szükségük van segítségre. Nem igazán tudunk példákat felsorolni arra vonatkozóan, hogy egy jó tévéműsor, egy minőségi sajtóorgánum vagy bármi, ami éppen azért lett népszerű, mert nevelő hatása volt.

Szilágyi Éva azt gondolja, addig, amíg nem jön létre több újság vagy folyóirat, addig nem jutunk konszenzusra. Annyira széles és színes az a közeg, aminek a magyar sajtó szól, hogy lehetetlen kielégíteni minden igényt. Az, hogy miről szóljon a lap, gyógyítson vagy ne gyógyítson, elsősorban nem a napilapnak a feladata. Valamiképpen minden ember elkötelezett világnézetileg. Abban a pillanatban, amikor valamit leír, már nem független. A teljes függetlenséget nem várhatjuk el, mert ha valamit leírunk vagy kimondunk, állást foglalunk, azzal valamiképpen kifejezzük a világnézetünket. Ha egy magyar napilap van a megyében és az megpróbál egyensúlyt tartani, az természetes és jó dolog. Érdekes volt Elek Györgynek az a megjegyzése, hogy meg kell mérni és ki kell centizni, hogy kinek, mennyi hely jut a lapban. A szerkesztők figyelembe veszik, hogy mennyit írnak az egyházfelekezetekről vagy az egyházi iskolákról? Figyelembe veszik az arányokat vagy érvényesül az újságíró világnézeti elkötelezettsége? Egy másik kérdés: mi a szerepe a napilapnak? Ha a tájékoztatás, abban mennyire van jelen a jó és a rossz?

Több olvasói réteg van, akik más és más dolgokat keresnek az újságban – kezdte válaszát Elek György. Nem lenne jó, ha ki lenne centizve, hogy melyik egyházfelekezet, melyik iskola, mennyi helyet kap az újságban. Ha megmaradunk annál, hogy az újság híreket és tudósításokat közöl eseményekről, akkor arról lehet írni, ami történik vagy megtörtént. Csak azért nem lehet írni egy egyházfelekezetről vagy egy iskoláról, hogy nem maradjon ki a sajtóból. A jó és a rossz arányának a jelenléte akkor mérhető fel, ha megfogalmazzuk, mi a jó és mi a rossz? Ha több olvasót megkérdeznénk, nem biztos, hogy mindenki egyformán különítené el a jót és a rosszat.

Szilágyi Éva szerint annak, hogy miért az idősebbek járnak többet templomba, az az oka, meg kell érni ahhoz, hogy meghatározza önmagához, a közösséghez és Istenhez való viszonyát. Nagyon fontos az ember életében a közösségkeresés, hogy tartozzon valahova.

Király Lajos szerint érdekes, hogy más kultúrákban mind a gondolkodásnak, mind az érzelemnek helye van. Még az Ószövetségben is a teljes ember, azaz a szellem, a lélek és a test imádja az Istent. A görög filozófiai gondolkodás, azonban a korai keresztyénségre is rányomta bélyegét, ahol a szenvtelen, az érzések, a vágyak és indulatok nélküli életmód elsajátítása fontos szerepet kapott és lenézte az ember testét és érzéseit. Király hiszi, hogy van gyógyulás, kell legyen küldetéstudat. Nem rég egy televízió műsorban azt vitatták, hogy az egyik újságban, miért több a rossz hír, mint a jó? Miért a sok negatív üzenet? Az egyik biológus azt mondta: azért, mert az ember a veszélyre felkapja a fejét, a jó hírre nem.

Póti Eduárd úgy látja, trendeket is követünk. A médiának az írott sajtó csak egy része. Az írott sajtónak nem a televízió a versenytársa, hanem az internetes tartalmak. Ma már főműsoridőben nincsenek komoly műsorok. Ma a sajtónak is trendeket kell követnie. Még akkor is, ha az a minőség rovására megy.

Kereskényi Sándor kritikusan és bírálóan szólt hozzá az elhangzottakhoz. Elmondta, hogy egy olyan világban élünk, amely a velejéig hazug. A hirközlés degradálódik, manipulációs eszközzé silányul. A mindennapos, időszakos, hosszú lejáratú és egészen nagy ideológiai hazugságok birodalmának vagyunk egyrészt működtetői, másrészt sok szempontból elszenvedő alanyai. A gondot az jelenti ebben a világban, hogy a média és az egyház viszonya mindig is feszültségteljes volt. A felvilágosodástól kezdve a sajtó abból élt, hogy megpróbált az egyház háza táján botránytémákat keresgélni és ott rúgott bele, ahol csak tudott. A tizenkilencedik századi – polgári – angol és francia sajtó az ateista és az egyházellenesség mentén helyezkedett el. Ennek két oka volt: az egyik, hogy az ideológiai fővonal szinte követelte, kívánta ezt, a másik pedig az, hogy sajnos az egyházról sok rosszat is lehetett írni. Magyarországon a tizenkilencedik században a sajtó nagyhatalommá, nemzeti összetartó erővé vált. A századfordulóra viszont kialakult egy nagyon paprikás hangulat. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az indulatos Ady vagy a vagdalkozó Szabó Dezső vagy az angyali Kaffka Margit is mennyire egyházellenes volt. Sajnos, az, amit az egyházról mondani kell a huszadik században, az, hogy nem tudott megakadályozni alapvetően negatív és keresztényellenes társadalmi folyamatokat. A pravoszláv egyház nem tudta ellensúlyozni a bolsevizmust, a katolikus és a protestáns egyházak nem tudtak szembeszállni a fasizmussal, nem tudtak egy ütőképes hivatalos álláspontot kialakítani. Az államszocializmus idején nem volt szabad beszélni a felekezetiségről. Kereskényi azt várta volna, hogy 1990 után valamilyen komoly változás fog beállni a helyzetben. Az napi sajtó (itt valamennyi magyar napilapra kell gondolni) egy úgynevezett hivatalos álláspontot képvisel egyházi kérdésekben. Úgy közli a híreket, hogy ne szóljon bele az egyház dolgába. Az egyházi sajtó lassan visszaesett. 1989 előtt voltak olyan egyházi kiadványok, amelyek előkészítették a társadalmi átalakulásokat, szerepet vállaltak az összmagyar egység kidolgozásában. Ezek az egyházi kiadványok a forradalom után gyengülnek. Már nem annyira közvélemény formálók, nem nevelők, nem törekednek tudatosító szerepre. Főleg pedig nem vagy ritkán elemeznek. Sokszor olyan emberek kezdték írni ezeket a kiadványokat, akik egykor a pártélet rovatot szerkesztették. Az új legitimitás új formáit hivatott biztosítani ez a sajtó. Hogyan reagál erre az egyház és a hívő ember? – tette fel a kérdést Kereskényi.

Nagy dolog, hogy Elek György megmutatott egy modellt — a Jakabffy-modellt —, ami megbukott, de azért, mert megbukott, nem jelenti azt, hogy nincs létjogosultsága, hogy nem kell visszahozni, akár a református sajtóban is. Tisztázni kellene, mit jelent ma reformátusnak lenni, mit jelent az, hogy valaki a hitét gyakorolja? Meg kellene találni a módját annak, hogy megújuljon a keresztyén magyar lelki élet. Mi az, ami nekünk ehhez erőt ad? Van erőnk? Kereskényi ezen a téren az igazság kimondását szorgalmazza. Az igazság erő. Nem lehet az, hogy éppen a sajtó, az egyházi sajtó, az egyház, a keresztyén értelmiségi ne mondja ki az igazságot.

A továbbiakban több szemszögből is tárgyalták a média és az egyház viszonyát, végkövetkeztetésként pedig azt vonták le a résztvevők, hogy kell keresni az együttműködés lehetőségét, de sem elhallgatni dolgokat, se mesterségesen felfújni azokat nem érdemes.