1956. október 23-át úgy emlegetik, hogy a magyarok ünnepe, pedig az akkor kirobbant forradalom volt a kezdete a kelet-európai népek szabadságharcának. A magyarok voltak azok, akik egy rettenetes és vesztes háború, az ország ismételt megcsonkítása és egy kegyetlen zsarnokság után, a belenyugvás és a megalkuvás helyett fel tudtak emelkedni történelmi létük mélypontjáról. Ha csak egy rövid időre is, de meg tudták teremteni a nemzeti egységet. Üzenete lehetne 1956-nak a hatékony nemzeti egység óhaja. A legnehezebb időkben is rá tudott hangolódni ez a nemzet a szabadság, egyenlőség és testvériség forradalmi, valamint az Isten által sugallt hit, remény, szeretet eszményi fogalmaira. Egy dolog mégis elmaradt. A zivataros századokat maga mögött tudó, balsorssal vert magyar történelemben soha nem valósult meg az a nemzeti egység, amely 1956 októberének néhány, a történetből örök időkre kiemelkedő napját jellemzi. Ez a népet, a nemzetet jellemző egység a később levert, vérbe fojtott forradalom máig hívó és számtalan tanulságot kínáló üzenete. Ez a ma is csodának számító egység, amely a világ szeme előtt mutatkozott meg, a nemzet vágyát fejezte ki, kilépést a rémuralomból és a kommunista zsarnokságból. Magyarország és az elcsatolt részek magyarjai, valamint a szomszédos népek szabadságra vágyó csoportjai együtt reménykedtek, együtt hittek a szabadságharc győzelmében, de ez sem volt elég. A világ magukra hagyta őket, a világnak nem volt érdeke Kelet-Európa népeinek a szabadsága, a nyugati nagyhatalmaknak nem volt volt érdeke a szovjet tankok megállítása.

A magyarok vére című vallomásában Albert Camus a nyugati világ közömbösségéről szól, és világosan kifejezi azt az álláspontot, hogy további áldozatokra már nincs szükség, „…alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.” Ez világos beszéd, a többit tudjuk, jött a megszállás és a megtorlás.

Igazodni lehetett és kellett hozzá. Az élhető jövő érdekében. Tanuljunk végre meg egy dolgot, a nemzeti ünnep soha nem önmagáért való. Jó lenne, ha legalább ilyenkor háttérbe szorulnának a hatalmi ambíciók, és felülkerekednének azon értékek, melyek összekötnek és megerősítik bennünk az együvé tartozás nagyszerű érzését.

1956 azt üzeni a világnak, hogy egy kis európai nép a döntő történelmi pillanatban méltósággal kezébe vette a sorsát, és „megbűnhődve múltat és jövendőt”, kivívta a szabadságot, de a szabadságharcot leverték. Csakhogy az igazságos forradalmak és szabadságharcok mindig győznek. Leverve is megváltoztatják a jövőt, megreformálják a társadalom életét, olykor intézményrendszerét, öntudatát, erkölcsét is. A szabadságharc eszményeiből kell erőt és ihletet, bizonyosságot és igazságtudatot, nem kevésbé bátorságot merítenünk. Bátor történelem bátor jelent, gyáva történelem gyáva jelent gerjeszt — tartja a mondás.

Elek György