Jelenleg ötvenkét iskolás számára nyújt szociális szolgáltatásokat a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet szatmárnémeti Barátság Háza. 1996-os megalapítása óta az intézmény neve többször módosult, egyik helyről a másikra költözött, de küldetése mind a mai napig változatlan: a szociálisan hátrányos helyzetű szatmárnémeti gyermekek nevelése, gondozása, felzárkóztatása, velük együtt egy jobb, méltányosabb élet lehetőségének megteremtése.

Hogy hogyan indult el a tevékenység 25 évvel ezelőtt, mi volt az eredeti elképzelés, ma már kevesen tudják, de azért még van, aki jól emlékszik rá, és szívesen is beszél róla, mert a mai napig szívén viseli az intézmény sorsát. Hanni Rolfes nővérről van szó, akivel kapcsolatban nem túlzás azt mondani: neki köszönhető, hogy az intézmény megalakult, hogy kiállta az idők próbáját, és hatékonyan működik negyed évszázad után is. Rendtársa, Anna Diekmann is végigkövette a hajdani eseményeket, és támogatta a központ létrejöttét. A nővérek a Jézus Legszentebb Szívéről Nevezett Missziós Nővérek rend tagjai, amely 1993 óta tevékenykedik a szatmári egyházmegyében teológiai, lelkiségi, pasztorális és szociális téren. Önzetlen és lelkes segítségüknek az Egyházmegyei Caritas is rengeteget köszönhet.

„A Barátság Háza projekt eredete nagyon egyszerű — meséli Hanni nővér. — Autóval közlekedve a városban a 90-es évek közepén azt láttam, hogy minden közlekedési lámpánál gyerekek állnak, akik le akarják mosni a szélvédőmet. Amikor odajöttek hozzám, meg-megkérdeztem őket: mit csináltok, ti nem jártok iskolába? És ők mondták, hogy nem. Kérdeztem: ti csak így az utcán vagytok egész nap? Igen, csinálunk egy kis pénzt — válaszolták. Világos volt, ez nincs rendjén, nem nézhetjük ezt tétlen, valamit tennünk kell. A Caritas akkori igazgatójához fordultam, Schupler atyához, elmesélve, mit tapasztalok nap mint nap, és azt javasoltam, hozzunk létre egy projektet, ami erre a meglévő szükségre nyújt megoldást, mert egy ilyen szükséget a Caritas nem hagyhat megválaszolatlanul” — emlékszik vissza Hanni Rolfes.

A Barátság Háza legelső formájában az akkor (1996-ban) már létező Don Bosco óvoda udvarának hátsó részében lévő épületben kezdte meg működését. A célcsoportot ekkor az utcagyerekek képezték, illetve a hírhedt 25-ös tömbházban, emberhez nem méltó körülmények között élő kiskorúak. A Caritas önkéntesei a jelzőlámpáknál, az utcán járva invitálták be a szomorú napokat élő gyerekeket az intézménybe.

Kezdetben a központ ellátottai közül egy sem járt iskolába, sok volt köztük a nagyobb gyerek, 11–12 évesen már nehéz volt őket beültetni az iskolapadba. Hanni nővér szerint óriási különbség, hogy manapság a gyerekek már kicsikortól jönnek, többségük a Don Boscóban már megszerez egy nagyon jó alapot, mielőtt a Barátság Házába járna. A kedvezményezettek ma már nem utcagyerekek, hanem családban, szerény körülmények között élő gyerekek, akiknek szükségük van a segítségre, támogatásra abban, hogy ne maradjanak ki az iskolából, hogy tartani tudják a lépést társaikkal. 25 év alatt sikerült eljutni oda, hogy minden ellátott iskolába jár, a központ által szervezett tevékenységeken is csak akkor vehetnek részt, ha voltak aznap iskolában. Szintén jelentős előrelépés, hogy az utóbbi években a családtagok is be-bekapcsolódnak a programokba, ezáltal a gyermek és környezete együtt fejlődhet. Emiatt dolgozni is teljesen másképp lehet a gyerekekkel most, mint kezdetben. „25 évvel ezelőtt az volt a cél, hogy valamivel lefoglaljuk őket, és közben tanuljanak is valamit. A lényeg az volt, hogy ne legyenek egész nap az utcán” — mondta Hanni nővér. Eleinte írni-olvasni tanították az iskolából kimaradt gyerekeket a Caritas munkatársai, valamint különböző kézműves foglalkozásokat szerveztek számukra. Megdöbbentő lehet mai szemmel, de még játszani is meg kellett tanítani őket. A mindig éhes gyerkőcöknek jól jött az a kis ennivaló is, amit biztosítani tudott az intézmény: a margarinos kenyér és ritkán egy kis édesség bizony nagy vonzóerővel bírt — tudtuk meg Anna nővértől.

Kezdetben hat-nyolc gyerek részvételével zajlott a tevékenység, ma már ötvenkét gyermek számára biztosít ellátást az intézmény. Időközben a székhely is megállapodott: a Cloşca sugárút után a Rosetti utcába, onnan pedig 2002-ben jelenlegi címére, az Uzinei utcába költözött, ekkor kapta a Barátság Háza nevet. A szervezet wolfenbütteli partnerei rengeteget segítettek az Uzinei utcai székhely felszerelésében, berendezésében — tájékoztatott Hanni nővér, hozzátéve, hogy a támogatók szerették volna, hogy ez a közös kezdet az intézmény elnevezésében is tükröződjön, a Partnerek Háza nevet javasolva. Hanni nővér az akkoriban oda járó gyerekek véleményét is kikérte a témában, megkérdezve őket, szerintük mi jellemző a helyre, mit jelent számukra, és a legtöbben azt válaszolták: barát, mi itt barátok vagyunk. A wolfenbütteli támogató örömmel fogadta a gyerekek javaslatát, így lett a központ neve Barátság Háza. A név egyben azt is kifejezte, hogy egyfajta otthon ez a gyerekek számára, egy hely, ahol örömmel fogadják őket.

Hogy a Barátság Házát igazán otthonossá tegyék az ellátottak számára, figyelmet fordítottak arra is, hogy mindegyiküknek meglegyen a saját kis privát szekrénykéje, amelyben a neki fontos dolgait tarthatta. „Ragaszkodtam ahhoz, hogy minden gyereknek legyen egy saját kis helye, ahol a dolgait tartja, és ami csak az övé, és más nincs mit keressen ott. Sok gyereknek nem volt ilyen helye otthon, ezért is volt nagyon fontos, hogy ezt az érzést megtapasztalják. És érezték is ezt az örömet. Volt, aki egészen ízlésesen berendezte azt a kis teret, fényképekkel, pici terítővel, kis dísztárgyakkal, ebből is látszott, hogy tényleg magáénak érzi, fontos számára” — mesélte Hanni Rolfes.

Mindkét nővér örömmel gondol vissza a Barátság Háza működésének első időszakára, ugyanakkor mindig könnybe lábad a szemük, amikor arról beszélnek, milyen nehéz sorsú, emberhez nem méltó körülmények között élő gyerekek életútját próbálták segíteni, egyengetni. „Azokat a gyerekeket sohasem dicsérte meg senki. Soha nem kaptak pozitív visszajelzést. Azoknak, akik a szélvédőt mosták, az autósok csak odakiabáltak: gyere ide, vagy menj el… Volt olyan gyerek is köztük, akit nem akartak a szülei… és ő ezzel a tudattal élt, hogy ő értéktelen, ő nem fontos senkinek…” — mondta Hanni nővér. „Mivel teljesen gyökértelenek voltak, ha valaki megkérdezte egyiküktől-másikuktól, te kinek a gyereke vagy, azt válaszolták: a Caritasé” — tette hozzá Anna nővér.  

A Barátság Háza által nyújtott szociális szolgáltatások az intézmény megalapítása óta folyamatosan igazodnak a változó időkhöz, a változó igényekhez. Ugyanakkor a központ kincsként őrzi azokat az időtálló kezdeményezéseket, aktivitásokat, amelyek szinte 25 éve léteznek, és a mai napig nagy népszerűségnek örvendenek az ellátottak körében, mint például a zsetonjáték.

„Ne gondoljuk, hogy 100%-ban sikeresek lesznek erőfeszítéseink — állítja Hanni nővér —, de ha 30%-ban azok lesznek, tudnunk kell, hogy valami nagy dolgot tettünk.” Negyed évszázad és a központban ezalatt megfordult több száz szatmárnémeti gyermek perspektívájából tekintve a Barátság Háza által tényleg sikerült valami nagy dolgot tenni, és a kezdeti lelkesedést, elkötelezettséget megőrizni és továbbörökíteni. Ahogyan a felnőtt szívesen tér vissza gyermekkora kedves helyeire, ugyanúgy térnek vissza az egykori ellátottak önkéntesként az intézménybe, bekapcsolódva a tevékenységekbe, saját élettörténetükkel illusztrálva a kicsik számára, mi a cél, és hogy ha tesznek érte, járnak iskolába, részt vesznek a központ által szervezett aktivitásokon, azt igenis el lehet érni. SZFÚ