Munkácsy-díjat kapott Budaházi Tibor Zalaegerszegen élő, szatmári származású festőművész. Az alkotó a kiemelkedő képzőművészeti tevékenységért járó szakmai elismerést egyelőre személyesen nem veheti át, ám ahogy Kásler Miklós, a magyarországi emberi erőforrások minisztere a hozzá intézett levelében fogalmaz, amint a helyzet lehetővé teszi, méltó ünnepség keretében nyújtják át a díjat. A jelenleg 67 esztendős Budaházi Tibor a szatmárnémeti Művészeti Líceumban kezdte, majd a kolozsvári szabadiskolákban folytatta a tanulmányait, diplomát a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett. 1976 óta kiállító művész, évente számos rangos magyarországi és külföldi tárlaton szerepelnek munkái. 2015-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként egy hónapot töltött Rómában. Zalaegerszegen 2019-ben jubileumi válogatást láthatott a közönség az akkor 65 éves alkotó műveiből. Szatmárnémetiben a Művészeti Múzeumban 2014-ben volt önálló tárlata. Az alábbiakban Budaházi Tibort kérdeztük.

— Egy eseményekben és kihívásokban gazdag életút és művészi pálya áll mögötted. Honnan indultál, és milyen állomásokon keresztül jutottál el a Munkácsy-díjig?

— 1954. február 1-jén születtem Kőszegremetén, ahol apám falusi tanítóként kezdte pályáját. Később Nagypeleskére költöztünk, akkor már megszületett István öcsém. Apám itt lett igazgató-tanító. Minden ide kötötte a családot, itt laktak nagyszüleink, de mi a tanítói lakásban laktunk. Mindig irigykedtem iskolatársaimra, hogy ők csapatba verődve mentek az iskolába, én meg csak átsétáltam az osztályba. Apám igen művelt és tehetséges ember volt. Mint falusi tanító, sok mindenhez kellett értenie. Soha nem aludt el anélkül, hogy olvasott volna. Az első tanácsokat tőle kaptam. Ismerte Rácz Péter és Mikola András festőművészeket, akik peleskeiek voltak. Mikola András édesapja apám előtt volt tanítója a falunak. Apám mindig mesélt e két festő munkásságáról, és mikor Szatmáron jártunk, a képeiket is láthattam. Csodálatos hely volt ez a kis falu a határszélen, a peleskei nótárius faluja.

— A tehetség jelei már kisiskolás korodban meglátszottak, nem véletlenül írattak szüleid a jelenlegi Aurel Popp Művészeti Líceumba. Hogyan illeszkedtél be az akkor még nagyon neves iskolába?

— Ötödik osztályban felvettek a Szatmári Állami Rajziskolába. A piros téglásba jártam ötödik osztálytól, míg le nem érettségiztem. Csapó tanár úrtól sokat tanultam, s mivel a zárda internátusában laktam, sokat tartózkodhattam a műtermében, ahol óriási becsvággyal dolgoztam. Boldogan éltem, mert azt csinálhattam, amit szeretek. Sajnos az érettségi után már nem volt ilyen rózsás a helyzet, de ezt nem szeretném részletezni. Szinte remeteként éltem, csak a rajzolással, festéssel foglalkoztam, könyvtárba jártam, sokat foglalkoztam elméleti kérdésekkel is.

— Kik azok a festők, akik nagy hatással voltak rád?

— Mai napig Barcsay és Picasso az a két művész, akik végül is a legjobban hatottak rám. Az egyik a fegyelmezett, puritán létével, a másik végtelen szabadságával. Azért bekapcsolódtam a szatmári képzőművészeti életbe. Nem felejtem el soha, amikor 1976-ban a szatmári sugárúti Galériában beválogattak a megyei tárlatra.

— Hogyan kerültél Zalaegerszegre?

— 1985-ben megházasodtam. Feleségem zalaegerszegi lány lett, és én Zalaegerszegre költöztem. Született két szép gyermekünk. Főiskolai és egyetemi tanulmányaimat Szegeden végeztem. 1986-ban felvételt nyertem a Fiatal Művészek Stúdiójába, így bekerülhettem a magyarországi képzőművészeti élet vérkeringésébe. Sok száz kiállításon vettem részt itthon és külföldön is, és lassan alakult a pályám. A Mindszenty József Gimnázium művésztanáraként mentem nyugdíjba.

— Mit jelent számodra a Munkácsy-díj?

— A Munkácsy Mihály-díj számomra nagyon fontos, mert egy pozitív visszaigazolása annak, amit életem folyamán tettem, gondolom, nem hiába.

Elek György