A szurkolók abban lelik örömüket, hogy biztatják, bátorítják a küzdőket, a versenyzőket, ösztönzik őket, hogy megszerezzék a győzelmet. Romász Jani a legnagyobb szurkolók közé tartozott, aki a végsőkig kitartott a Fradi mellett, akkor is, amikor kedvenc csapata mélyponton volt. Annyira kitartó és megrögzött „fradista” volt, hogy táskáján és egyéb tárgyain, de ruháin is mindig megjelent a zöld-fehér színkombináció. Legnagyobb élményeinek azokat az alkalmakat tartotta, amikor találkozhatott egy-egy neves focistával vagy edzővel, amikor elmehetett egy Fradi-meccsre és szurkolhatott kedvenc csapata győzelméért. Nem igazán gondolt soha arra, hogy a mások győzelme, a mások sikere nem elég ahhoz, hogy ő is kivívja, megszerezze a maga győzelmeit. Nem volt a szavak embere, nem volt közszereplő, de mindenki kedvence volt. Halkan szurkolt, sajátos mozdulataival hívta fel magára a figyelmet. Aligha van olyan ember, aki azt tudja mondani, hogy bármilyen módon megbántotta. Ő mindig a saját csapatának szurkolt, nem az ellenfél ellen. Nem is olyan régen úgy hozta a sors, megnyílt a lehetőség számára, hogy ő is győzni tudjon. Győzni a magánéletben, győzni a munkahelyen, győzni a sors megpróbáltatásaival szemben. És elindult a győzelem felé vezető úton. Sokan szurkoltunk neki, sokan szerettük volna, hogy a zöld-fehér árnyalatok tavaszt, tiszta fényt hozzanak az életébe. Szép volt látni, ahogy halad előre, míg fel nem tűnt, hogy az erő elfogyott. Én eddig mindig azt hittem, hogy legjobban önmagának tud szurkolni az ember és a cél felé rohanásban ha van, aki akár egy tekintettel, egy érintéssel vagy egy halk biztatással erőt adjon, akkor nem lehet akadálya annak, hogy elérje a célt.

Madách azt írta:,,A cél halál…”. Ezt ő is tudta, de nem hitte, mi sem hittük, hogy ilyen gyorsan a végcélhoz érkezik. Szomorú szívvel fogadtuk a hírt, hogy alig néhány hetes testi-lelki csatározás után sorsa beteljesedett. A sors, amely a fáma szerint mindannyiunk számára meg van írva, a sors, mely nem mindig ad újabb esélyt. Romász Jani meghalt. Rövid vagy hosszú szenvedés után? Ki döntheti el? Ki tudja megmondani, mennyi a rövid, és mennyi a hosszú a szenvedésből? Mindenki azt hiszi, hogy az ő szenvedése a legfájóbb. Mi mást hihetne, hiszen még senki sem érezte a mások szenvedéseit. Ott van most is előttünk zöld-fehérben. Emeli a kezét a magasba, mint a hírnök, aki Athénba vitte a hírt, hogy Maratonnál GYŐZTÜNK. Jani is gyakran vitte, küldte a hírt sportújságíróként is a mások győzelméről, de az ő élete győzelmét már nem kürtölhetjük világgá. Ezentúl már örökös tagja a szurkolók mennyei seregének, ezentúl onnan szurkol majd a Fradinak és itt maradt kollégáinak, barátainak, akik most magukba szállva keresik a választ: mi az oka, hogy Jani nem győzhetett? Márai Sándor sorai jutnak eszembe: „Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.”

Nyugodj békében!

Elek György