A mélyen őszi, ködös-nyirkos idő ellenére is nagyon sokan gyűltek össze Sárközhegyen Lőrinczi András Gyula szőlőházánál hálát adni az idei kis mennyiségű, de jó minőségű termésért.

Különös hangulatúvá, szinte meseszerűvé varázsolta a köd az őszi színkavalkádban pompázó erdőt, melynek kacskaringós útján jutottak el a hálát adni akarók Lőrinczi András Gyula domboldalban megkapaszkodó, tavasszal felújított szőlőházáig. A domb aljában a házigazda várta „vendégeit” és segítette fel a ködtől csúszós fűcsomókon őket. „1976-ban épült a ház, akkor még talicskával hoztak ide fel mindent — nem volt könnyű dolog, de alaposan megépítették s azóta is áll. Már tavaly mondtam a tiszteletes asszonynak, hogy ezen az őszön én szeretnék házigazdája lenni a hegyi prédikációnak, melyre 1977-ben került már itt sor. Régen — vagy tán nem is volt épp annyira régen — az itteniek 80%–a református volt, most már bekeveredtünk, az idősek elhaltak s ezért is nagyon fontos, hogy ne hagyjuk el ezt a szokást” — mondta Lőrinczi András Gyula, akinek háza mögött 10 ár szőlő és 10 ár gyümölcsös fut fel a domb tetejére. Nagy csapatokban érkeztek a hagyománytisztelő sárközieknek, s még csak eszükbe sem jutott, hogy a morcos idő, a sár és a nehezebb feljutás miatt lemaradjanak a hagyományos hegyi prédikációról. Ez az alkalom nem csak egy szokás, hanem atyai intelem is — melyet továbbadnak a fiatal generációnak is —, hiszen a múltban a Sárközhegyen birtokot maguk után hagyó apák a legtöbb esetben halálos ágyukon sem felejtettek el rendelkezni ennek a bortermő vidékekre jellemző hagyománynak a továbbéltetéséről. Ez az ünnep mindig jó alkalom volt arra, hogy az emberek baráti, rokoni körben meghányják-vessék sorsukat, a világ, az ország, a szűkebb közösség dolgait a szívet-lelket melengető örvendezés mellett. Igaz, az idei örvendezés nem tartott másnap hajnalig, mint ahogyan évtizedekkel ezelőtt az teljesen magától értetődő dolog volt, hiszen rohanó világunkban már az együtt levésnek, az örvendezésnek sem tudunk annyi időt szentelni, mit illene, mint egykor tették eleink.

„Áldott ünnep, ha nem is süt a nap, hiszen ősz van, szép és gyönyörűséges — a természet elkápráztat. Még akkor is, ha az elmúlást és a múlandóságot juttatja eszünkbe, éreztetve egyben saját magunk múlandóságát is. Igen, az ősz a múlandóság, de a gyümölcs, a termésbőség ideje is és megindítja a szívet ez a változás és egyben változhatatlanság: örök az, aki az életet teremtette, alkotta és az örök életet kínálta nekünk. Szövetségét megkötötte már Ábrahámmal, de Jézussal újította meg igazán: új szövetség — új bor. És a sárközi ősök úgy döntöttek, október végén (25) és november elején (7) ünnepeljék-ünnepeljük az új bort, a szőlőtőkéket. A bor az úrvacsora része — szükségünk van az új kenyér erejére és a bor misztériumára, mert a must átváltozása borrá az misztérium. Isten annyi csodát tett, elvette bűneinket, de ne áltassuk magunkat: bármennyiszer akarunk is újat, teszünk fogadkozásokat, de nem fordulunk Felé, nem tudunk megújulni. A bor életet adó erejét mindig ünnepelték, hiszen a bor isten ajándéka, gyógyszer — forr az Új Szövetség bora és átalakít bennünket. Örvendezve, szeretetben adjunk hálát érte” — mondta prédikációjában Nagy Erika lelkipásztor. A hálaadó istentisztelet hagyomány szerint szeretetvendégséggel ért véget — igazolandó, hogy az ottaniak meg tudják osztani másokkal azt, amijük van.

Szabó Kinga Mária