— Az elején örültem annak — meséli barátnőjének —, hogy a technika lehetővé teszi azt, hogy otthonról is lehet dolgozni. Később rájöttem, hogy ezzel csak annyit értem el, hogy nincs vége a munkaidőnek. Hazamegyek szellemileg és fizikailag teljesen kifáradva, és azonnal folytatom a munkahelyen abbahagyott munkát. Amikor befejezem, kezdhetem az otthoni dolgaimat, amiket bármilyen szorgalmasan végzek, nincs vége sohasem. A gyerek és a férjem értetlenül néznek. Próbálnának segíteni, sőt, segítenek is, de ez sem elég. Néha elgondolkodok: vajon ez így van másoknál is, vagy velem van a baj, én csinálok rosszul valamit?

Vivien kollégái gyakran tesznek fel fotókat a Facebookra, hogy milyen jó hangulatban töltik a délutánokat, a hétvégék pedig teljesen hihetetlen módon telnek, elmennek jobbnál jobb helyekre, ahol a legjobb hangulatban, jó körülmények között töltik az időt. Vivien pedig hétvégén próbálja elvégezni azokat a dolgait, melyek hét közben elmaradnak: takarítás, mosás… Vivien férje próbálja megmagyarázni, hogy lehetne változtatni ezen az életformán, csak át kell gondolni az egészet. Ha Vivien kollégáinak annyi szabadidejük van, amennyiről a Facebookon beszámolnak, neki is lenne lehetősége egy kis kikapcsolódásra, hogy többet tudjon foglalkozni a gyerekkel, a férjével, és legfőbb képen több időt kellene hagyjon önmagára.

Vivien férje mindig mondja: az elmulasztott lehetőségek, a ki nem használt percek, órák, napok… örökre elvesznek. Ezek hiánya akkor fog igazán meglátszani, amikor olyan következményei jelennek meg a meg nem élt időnek, melyek gyógyíthatatlanná válnak. Mint ahogy a munkának meglesz idővel a gyümölcse, ugyanúgy az életörömök elmaradásából adódó hiányosságok is megmutatkoznak. Olyan mérleg ez, ami nem billenhet el egyik oldalra sem, mert amit egyik oldalon nyerünk, azt a másik oldalon elveszítjük.

— Lehet azt mondani, hogy túlfeszítem magam, de senki nem végzi el helyettem a dolgaimat — panaszkodik Vivien. — Próbálok több időt tölteni a gyermekemmel, még többet szeretnék, de nem lehet, mert ha a munkámat hanyagolom, azt vagy később kell bepótolnom, vagy bizonytalanná válik a munkahelyem. Melyiket válasszam? A gyerek már van olyan érett, hogy megértse, hogy nem tehetek mást. Talán még tanul is ebből, hogy olyan irányba orientálódjon, ahol nem jut hasonló sorsra. A férjemnek nincs mit szólnia, hiszen nem tud alternatívát ajánlani, nem tud jobb körülményeket teremteni, hogy kiléphessek ebből az életformából.

Amikor Vivien férje példákkal bizonyítja, hogy a mai családok többsége rosszabb helyzetben van, mint ők, akkor Vivien igénytelennek nevezi, és hangosan mondja, hogy ő nem kíván ilyen életmódot folytatni. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha lenne valamilyen megvalósítható elképzelése a kiútról. Ugyanezt hangoztatja évek óta, s közben egy fizikai és szellemi leépülés észlelhető rajta, nem a kiút felé halad, hanem egyre jobban kezd eltávolodni a mindennapoknak azon részeitől, ahol rátalálhatna az életörömökre.

Vivien elhatározta, hogy lazítani fog, és elmennek egy családi nyaralásra. Ennek a legjobban a gyerek örült. Nem hosszú időre ugyan, de mindhárman azt remélték, hogy jót tesz majd számukra a kikapcsolódás, a közös együttlét. Indulás előtt Viviennek eszébe jutott, hogy a táblagépet semmiképpen sem hagyhatja otthon, mert napi egy-két órát foglalkozhat majd egy rég tervezett szakdolgozat megírásával. Ezt nem közölte sem a gyerekkel, sem a férjével. Arra gondolt, a nap valamelyik időszakában lesznek olyan alkalmak, amikor tud majd foglalkozni a dolgával. A férje kiolvasta a tekintetéből, hogy ez a nyaralás más lesz, mint egy átlagos nyaralás. A megszokott életformából nincs kiút, és remélni sem lehet, hogy valaha lesz. Az örök halasztás amikor túllép egy határon, onnan már olyan kevés esély van a megoldásra, amihez rendkívüli akarat, erő és elhatározás kell.

Elek György