A Babeş–Bolyai Tudományegyetem járványkörképének utolsó részében dr. Illyés Magdát, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Karának oktatóját, a számítógéppel támogatott oktatás szakértőjét kérdezték az online felvételiről, a klasszikus és az online oktatás közti különbségekről nemcsak formai, hanem módszertani szempontból is, valamint az online oktatásban résztvevők rendelkezésére álló eszközökről, jó gyakorlatokról. 

— Mi olvasható ki az egyetemi beiskolázási számokból? Elképzelhető-e, hogy a járványtapasztalat változtatott a pályaválasztási mintázatokon?

— A beiskolázási számokból számomra egyrészt az derül ki, hogy a felvételi hiánya arra sarkallt sokakat, hogy próba szerencse alapon több szakra is jelentkezzenek. Mivel Kolozsvárra sem kellett utazni, sokan az utazásra szánt összeget inkább a felvételi díjára fordították. Ezt igazolja az is, hogy viszonylag sokan léptek vissza az eredményhirdetés után, ők tipikusan azok, akik ekkor döntötték el, melyik szakon/szakokon kezdik el ősszel a tanulmányaikat. Ezzel együtt azonban a tanévet jóval több hallgató kezdte el szeptember utolsó napjaiban, mint az előző években. Ebből az olvasható ki, hogy a vírusjárvány alatt felértékelődtek az otthonról is végezhető munkák és szakmák. Úgy tűnik, hogy stabilabbak azok a munkák, amelyek szükség esetén home office-ban is végezhetők, és ezek jellemzően az értelmiségi munkák. Ugyanakkor az online oktatás lehetővé tette azt is, hogy olyan fiatalok is beiratkozzanak az egyetemre, akik a klasszikus oktatási formát nem engedhették volna meg maguknak anyagi, egészségügyi vagy családi okokból. Ez alapvetően egy pozitív tendencia, azonban megvan az a veszélye, hogy a hallgatóink egy része főállás mellett iratkozott be nappali képzésre, és ez rányomhatja a bélyegét egyetemi teljesítményükre is.

— A klasszikus oktatási formákhoz képest csak technikai-adminisztratív változást jelent az online oktatásra való áttérés, vagy pedig mélyebben érinti a tanulási folyamatokat? 

— Az online oktatás alapvetően más tanítási és tanulási stratégiákat feltételezne, hiszen a személyes interakciót nehezíti a távolság és a technika is. Nagyon nehéz meggyőzni a hallgatókat arról, hogy bekapcsolják a kameráikat, és ha meg is teszik, egy 40–50 fős csoport esetében tanárként nagyon nehéz áttekinteni ezt a miniatürizált arcképcsarnokot. Míg a tanteremben egy szempillantás alatt látjuk és érezzük, hogy mikor kell rövid szünetet tartanunk, módszert váltanunk, rákérdeznünk arra, hogy valóban értik-e azt, ami elhangzott, addig erre online nincs lehetőség. A valós idejű online tanórák sokkal fárasztóbbak mind a tanárok, mind pedig a diákok számára, ez a műfaj velejárója. Ugyanakkor sokkal több a figyelmet elterelő inger is. Egy-egy felugró ablak, értesítés nagyon hamar eltereli a diákok figyelmét, kikapcsolt kamera és mikrofon mellett könnyedén elkalandozhatnak a tanóráról. Az online oktatásban felértékelődik a diákok és tanárok közös felelőssége: elvileg mindenkinek az a közös célja, hogy a diákok tudása gyarapodjon. Éppen ezért sokkal több önálló feladatot kellene nekik adni, az alapismereteket nem a tanárnak kellene elmondania, hanem érdemes volna ezeket a diákokkal felfedeztetnie. A fordított osztályterem módszere pont ezt jelentené: az elolvasható ismeretanyagot a diák magában sajátítja el, a tanóra pedig a gondolkodás, gyakorlás, tisztázás terepe lenne, ahol az ismeretek valódi tudássá válnak. Nagyobb hangsúlyt kellene fektetünk a projekttípusú munkákra, ahol a hallgatók csoportosan, egymástól tanulva, akár interdiszciplináris közegben valósíthatnának meg egy valódi problémára megoldást nyújtó feladatot. Természetesen ez már felrúgná a klasszikus előadás-szeminárium-labor struktúrára épülő egyetemi kereteket, viszont valószínűleg sokkal hatékonyabb lenne.

— A jelenlegi felsőoktatási rendszer mennyire tudatosítja a diákokban azt, hogy alkattól/diszciplínától/oktatási helyzettől függően számos tanulási módszer áll a rendelkezésükre? Képesek-e a BBTE-s diákok reflexíven tanulási stratégiát váltani, kaptak-e ebben segítséget a 2019/2020-as tanév második szemeszterében?

— A rendszer sajnos nem tudatosít senkiben semmit, mert saját tehetetlensége miatt csak nagyon lassan képes reagálni a változásokra, egy félév ebben a kontextusban nagyon rövid idő. Egyes tanárok, intézetek, programok azonban sokat tudnak tenni azért, hogy segítsék a diákokat a számukra elérhető tanulási módszerek megismerésében és használatában. Számos egyéni kezdeményezésről tudok, amelyek során az oktató rugalmasan alakította a kereteket, kitanult új módszereket, és megismerkedett a munkáját segítő applikációkkal, ezzel támogatva a diákokat abban, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is tanulni tudjanak. A BBTE intézményes szinten mind a tanároknak, mind pedig a diákoknak szervezett képzéseket, műhelyeket, több kommunikációs csatornán is próbáltuk felhívni a figyelmet arra, hogy a megváltozott kontextus új tanítási és tanulási módszereket igényel. 

— Milyen jó gyakorlatokat lenne érdemes továbbvinni a mögöttünk álló online félévből?

— Nagyon fontosnak tartom azt a tapasztalatot, hogy bárhol és bármikor lehet tanulni. Ma már tanárként nem ijedek meg attól, ha valamiért el kell utaznom, hiszen vannak eszközeim ahhoz, hogy akár távolról is meg tudjam tartani minőségi módon az óráimat. Természetesen nem ez a cél, a személyes interakció mindig előnyt élvez az online-nal szemben, azonban szükség esetén vannak jól bejáratott módszereim arra, hogy online is megtartsak egy-egy órát. Nagy előny az is, hogy az előző félév rákényszerített arra, amit már rég halogattunk (egyéni és intézményes szinten egyaránt): megtanulni az online rendszerek és eszközök használatát, fejleszteni a tanítást és tanulást elősegítő digitális készségeinket. Tévét már évek óta interneten nézünk, ám a tanórákon gyakran még mindig kézzel írjuk a jelenlétet; interneten vásárolunk háztartási eszközöket, de nehézséget okoz egy digitális tananyagrész összeállítása. A járvány miatt ezt nem tudtuk tovább odázni, és ennek lesznek pozitív hozadékai a jövőre nézve is. Azonban véleményem szerint a járvány legfontosabb pozitív hozadéka az lenne, ha megtanulnánk demokratizálni az oktatás folyamatát, azaz tanár és diák együttműködve, partnerként tudnának egy közös célért dolgozni. Az online vizsgáztatás elkerülhetetlenül előtérbe hozza egyrészt a bizalom, másrészt pedig a tudás definíciójának kérdését. Amennyiben diák és tanár partnerként dolgoznak együtt, a vizsga nem lesz más, mint visszajelzés számukra arról, hogy mennyiben sikerült elérniük közös céljukat, és hol van szükség további munkára. Ebben az esetben azonban szükségtelen az, hogy a tanár „felügyelőként” ellenőrizze és kizárja a csalás legkisebb esélyét is, hiszen nincs értelme csalni. Ugyanakkor az online vizsga világossá tette azt is, hogy az értékelés nem szorítkozhat csak az ismeretek ellenőrzésére, hiszen ezek egy keresőparancs segítségével másodpercek alatt föllelhetők. Egy jó online vizsga a tudást méri, vagyis azt, hogy a diák mennyire és hogyan tudja hasznosítani a megszerzett ismereteket. S mint ilyen, nem is kell a szesszió idejére szorítkoznia, nem kell unalmasnak vagy száraznak lennie, és ami a legfontosabb, nem kell szorongani tőle. Ha ezt meg tudnánk tanulni, illetve át tudnánk menteni a „normális” oktatás folyamatába, gyökeresen megváltozna az oktatás hangulata és minősége.

SZFÚ