Összefüggés van aközött, hogyan gondolkodunk Istenről, és hogyan gondolkodunk önmagunkról – mondta Labancz Zsolt a nagykárolyi Szentháromság kápolna búcsúján.

Az eső és a hideg ellenére sokan elzarándokoltak május 26-án vasárnap a nagykárolyi Szentháromság kápolnához, hogy az ünnepen együtt éljék meg az egy Istenben levő három személybe vetett hitüket. A kápolnában és az udvaron összegyűlt hívek előtt a nagykárolyi főesperesség papjaival Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök mutatta be a legszentebb áldozatot.

A szentbeszédet Labancz Zsolt piarista tartományfőnök mondta, a hittitokra figyelve: “Azzal a meghatódottsággal ünnepeljük ma ezt a búcsús szentmisét, hogy valamiképp az Isten belső életének csodálatos titkához lépünk ma közelebb. A hit évében vagyunk, amikor Benedek pápa meghívására többet gondolkodunk, reflektálunk a saját hitünkről is. A mai nap alkalom arra, hogy elgondolkodjunk, a Szentháromság titkának mi a kapcsolata a mi életünkkel. Egyszerűen egy hitigazságról van szó, amelyet megvallunk az ajkunkkal, az értelmünkkel úgy, ahogy igyekszünk felfogni, de azután nem érinti az életünket, vagy ennek nagyon komolyan kapcsolódása van a mi mindennapi keresztény életünkhöz? Már diákokként megtanultuk, mi egy Istenben hiszünk, amely Isten azonban három személyben létezik. Ez olyan hittitok, amit soha nem tudunk az értelmünkkel felfogni, folyamatosan csak közelíthetünk hozzá.”

Labancz Zsolt kifejtette, Isten három személy boldog közösségében létezik, az egység ebben a közösségben valósul meg: „Ami nagyon fontos, hogy Isten nem egy magányos személy, hanem, amikor mi azt mondjuk, hogy Istenben hiszünk, akkor rögtön arra gondolunk, hogy Isten három személy boldog közösségében létezik. Egyszerre hisszük azt, hogy egy az Isten, és mégis, ez az egység egy közösségben valósul meg. Bizony, nagyon komoly összefüggés van aközött, hogyan gondolkodunk Istenről, és hogyan gondolkodunk az emberről, önmagunkról. Ez a kettő nem választható szét egymástól. Furcsa is lenne, ha hinnénk valamilyen istenben, és ettől teljesen függetlenül alakítanánk a saját életünket. Ha egy ítélő Istenben hiszünk, akkor elég hamar mi magunk is ítélkező emberekké válunk. Ha úgy hisszük, hogy Isten egy irgalmas személy, akkor az életünkben mi is törekedni fogunk arra, hogy valamiképp megjelenítsük Istent a saját személyünkkel. Épp így, nagyon nagy jelentősége van annak, hogy Isten nem egyedül van, nem magányos, hanem három személy boldog közössége már önmagában. Tudniillik, akkor mi már nem képzelhetjük el az életünket úgy, hogy nekünk önállóan, pusztán egyénként, csak magunkról gondoskodva kellene azt élnünk. Nem valamilyen magányos hős az az ideál, amit magunk elé kell állítani, hanem az a Jézus, aki megosztja az életét a tanítványaival, aki közösséget hoz létre maga körül, és ezzel a közösséggel együtt él. Ha igaz az, hogy az Isten közösség, akkor mi, emberek, keresztények nem lehet, hogy másként éljünk, csak közösségeket teremtve magunk körül. Nem magányra vagyunk meghívva, hanem közösségre.”

Élhető közösségeket teremteni: „Minden ember vágyódik a közösségre. Ha magunkba tekintünk, bennünk is ott él nagyon elevenen ez a vágy. De az az igazság, manapság nagyon sok ember nem meri ezt a vágyat fölfedezni, mert félnek attól, hogy csalódni fognak. Félnek, az emberek attól, hogy nem lehetséges ma közösséget alkotni. Az egyháznak pedig az egyik hivatása éppen az, hogy megmutassa az embereknek, lehetséges, igaz az a vágy, ami ott él bennünk! Nekünk, keresztényeknek, akik egyházi közösségben élünk, ez az egyik nagy hivatásunk, hogy mi magunk kezdjünk el olyan közösséget alakítani, ahol nem az ítélkezés a jellemző, hanem ahol meg tudjuk élni a másik elfogadását, ahol tudunk egyet gondolni, figyelni egymásra. Ez az egyik legnagyobb hivatásunk. Az egyház akkor lesz hiteles, akkor lesz megszólító ereje, ha az emberek szívében ezt a vágyat eltalálja, és megmutatja, hogy lehetséges az, amit ők szeretnének élni.”

A szentmise végén Ft. Reszler Mihály főesperes köszönte meg Labancz Zsolt tartományfőnöknek a szentbeszédet, a Püspök atyának, a paptársaknak, és a híveknek a jelenlétet, ez utóbbiak kitartását a hűvös, esős idő ellenére is. A szentbeszédre utalva elmondta, merjünk kilépni önmagunkból, önző elképzeléseinkből és vágyainkból, merjünk kitekinteni abba a világba, amely várja a Szentháromság szeretetét. „Kívánom mindannyiunknak, hogy ez az ünnep legyen egy fordulópont életünkben. Legyen az a pont, amihez visszatérve újrakezdhetünk élni krisztusi életet a szeretet szellemében, a Szentlélektől áthatottan, mint az Atya gyermekei.”