Ács Margit író, a Magyar Művészeti Akadémia vezetőségi tagja szombaton Adyfalván a XXV. Érmindszenti zarándoklaton tart előadást. Ebből az alkalomból íróvá válásának körülményeiről, az irodalmi életben történt változásokról és Ady Endréről kérdeztük.

— 1956-ban mondhatni gyermek volt, mégis megtorlásokban volt része, ez az időszak viszont jelentős szerepet játszott íróvá válásában. Hogyan tekint vissza most erre az időszakra?

— Részvéttel az egykori tizenöt-tizenhat éves lányka iránt, aki alá lett vetve az erőszakszervek rutinos eljárásainak, a megtöretésnek, megalázásnak, és akkora felelősség nyomta a lelkét, amekkora alól egy átlagos felnőtt — önmagát féltve — talán kibújt volna. Rettegtem, hogy a kihallgatásokon akaratlanul elárulom a diáktársaimat, a tanárt, aki ellenállásunkat megszervezte, tudatlanságomban kiejtek valamit a számon, ami árt nekik. Egy romantikus gyereknek nincs veszélyérzete, a magam sorsára nem is gondoltam. Viszont megismertem a rendszer igazi arcát, és a következő évtizedeimben ez elegendő muníciót adott ahhoz, hogy utálattal forduljak el a hazugságon alapuló hatalomtól, a manipulációtól, és higgyek az igazamban, higgyek abban, hogy ennek az erkölcsi ellenállásnak értelme van. Azokat a nemzedékeket, akik éltek a kelet-közép-európai diktatúrákban, éles határ választja el azoktól az újabb nemzedékektől, akiknek semmilyen tapasztalata nincs a fizikai és szellemi terrorról. A mai fiatalok meglehetősen gyanútlanok a világban folyó folyamatokkal szemben, pedig a hazugság és a manipuláció nem csak a pártállami rendszerek sajátja, az úgynevezett szabad világban is látnom kell, hogy sok ezer halottat követelő háborúk, világpolitikai események és Isten tudja, miféle forgatókönyvek szerint zajlanak, s ha koncepciós perek talán nincsenek is, de a koncepciós — vagyis koholt — botrányok legalább akkora hatásossággal tudják félreállítani a „nemkívánatos” ellenfelet. Szóval hálás is vagyok a sorsomnak, hogy ellátott a legfontosabb történelmi tapasztalattal, és úgy élhettem, hogy semmit nem kell szégyellnem.

Felelősség

— A művészi megszólalás felelőssége tette hitelessé a szavait. Hisz-e abban, hogy van súlya a művész szavának a mai társadalomban?

— Szívesen visszakérdeznék: hát figyelnek rá egyáltalán? Tudjuk: mindig csak egy szűk réteg ügye volt a magas művészet, de egyrészt valaha az is becsülte a művészi teljesítményt, aki szinte írástudatlan volt, ma pedig csak a siker és a pénz imponál a legtöbb embernek, másrészt meg ma az a bizonyos vékony művészetfogyasztó réteg is mintha még vékonyabb volna, és nem is bízna a művész, az író szavában. Erre egyébként az új művészet rá is szoktatta a közönséget, hiszen éppen a hivatalos intézmények által felkarolt, reklámozott része meglehetősen belterjessé vált, kiszakította magát a mindennapi életből, az emberekkel való élményközösségből. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben is számos mű született például az irodalomban is, amelyek igazodási pontokat adhatnának a világban tétován tájékozódó kortársaknak, de ezek elvesztek a könyváradatban, sokszor könyvesboltba sem kerültek, a média nem adott hírt róluk. Ennek ellenére az ilyen közösségtudatos írók megszólalása továbbra is nagy felelősséggel történik, ha egyetlen olvasóra sem számíthatnak, akkor is.

A női lélek

— A női lélek finomságának írójaként tartják számon. Gyakran halljuk, hogy a nők elég nagy százaléka kezd elférfiasodni, maga a női lélek is megváltozik. Ön hogyan látja ezt?

Ez a „női lélek finomsága” elég ironikusan hangzik, ironikusan is emlegettem, amikor a novelláimról és regényeimről szóló kritikai visszhangot jellemeztem, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években éppen azért tudtak megjelenni a cenzúra szempontjából igen kényesnek mondható írásaim, mert amikor egy 56-os forradalmár fiú családjának a drámájáról vagy egy belbiztonsági ügynökről írtam, azt is a női élet apró realitásai közé sorolták be. Örök hálám nekik! Az eredeti kérdésére visszatérve: a nők megváltozásáról mindenkinek van saját válasza. Az enyém: persze hogy következménye lett a női magatartástípusokban annak a ténynek, hogy a nők olyan hivatásokat, funkciókat vállalnak az életben, amilyeneket egy évszázaddal ezelőtt csak a férfiak tölthettek be. Megváltozott kissé a családi munkamegosztás is, egyáltalán: van családi munkamegosztás. A szexuális viselkedés átalakításán szinte agresszíven dolgozik a film- és szórakoztatóipar, ennek a következményeit nem tudom felmérni. Én mindig szívesen viseltem nővoltomat, mindig is nőként éltem meg mindent, ezért aggaszt ez a beavatkozás a természet rendjébe. Külön boldogság, hogy anya és nagyanya lehetek, nem csoda, hogy idegenkedem a tüntetően férfias női magatartásmintáktól, ahogy a tüntetően szexista nőktől is, de bevallom, a környezetemben, a munkahelyeimen, a családomban nemigen látok ilyet. Ha nem néznék televíziót, nem is tudnám, hogy ez a divat. Mert azért, hála Istennek, a nőknek még mindig elegendő természetes esze van.

Viszony a közélethez

— A rendszerváltás előtti irodalmat egy más légkör vette körül, mint az azt követő időszakét. A mai irodalomnak milyen a viszonya a közélethez, a politikához?

— Az imént a művészet presztízsvesztéséről szólva csupán a művészetet még a tanulatlan emberek részéről is övező tiszteletről beszéltem, és kihagytam a kommunista rendszerek alatti megnövekedett szerepét. A könyvek és a filmek ebben az időszakban gyakran olyan információkat hordoztak, olyan érzelmekre utaltak, amelyek teljességgel tilalmasak voltak a hivatalos orgánumokban. A közönségtalálkozókon nagyon sok ember vett részt, éhesen egy falatra az igazságból, vagy legalább a közös gondolatok jóérzése végett. Az író közéleti szereplőnek számított, az írószövetség – legalábbis Magyarországon — afféle Parlament-pótléknak. Bármennyire fájlalhatjuk a közönség megcsappanását, annak csak örülhetünk, hogy ez a helyzet megszűnt. Az információkat onnan szerzik az emberek, ahonnan kell, eszmét ott cserélnek, ahol ennek helye van, a politikai csaták a Parlamentben zajlanak le. De az nagy tévedés volt egyes irodalmárok részéről, hogy a rendszerváltozás után élesen leválasztották az irodalmat a közéletről. A közéletiséget azonosították a pártirányítás alatt született dogmatikus fércművekkel, a művészet teljes autonómiájáról értekeztek. Egyébként többen közülük ezen eszmék hirdetése mellett mindazonáltal aktív politikai szerepet vállaltak, csak más íróktól követelték volna meg a steril politikamentességet. Az irodalom elszakítása az élettől, mely mindig az éppen történő történelem, tehát közösségi sors is, öngyilkos művelet, hiszen egy steril irodalmiság, ha létezik egyáltalán, nem sok olvasót érdekel. De nem is létezhet: a művek anyaga mindig az élet valamilyen — akár transzcendens — valósága, amelybe mindig beszűrődik a világ aktuális állapota is. A mi évtizedünkben egy újabb fordulat következett be e téren az irodalomban: a közéleti témák újra polgárjogot nyertek. A politikai frontok nem csak gazdasági érdekek szerint állnak fel, az ideológiai szembenállás is nyilvánvaló, s ennek megfelelően a művek eszmeisége, ha csekély mértékben is, de befolyásolja a közgondolkodás egyes szegmenseit.

Ady utóélete

— Ha van költő, aki igen nagy befolyással volt a közgondolkodásra, Ady Endre vitathatatlanul ilyen. Az idei Érmindszenti zarándoklaton elhangzó beszédében erről akar megemlékezni, vagy más mozzanatot választott ki a hatalmas életműből, esetleg az életmű szerteágazó utóéletéből, amely ma is tanulságul szolgálhat?

— Annak a kicsi érmindszenti háznak a szülötte olyan nagy költő volt, hogy versei kibírták a rágalmakat, a félreértéseket, a kisajátítás orvtámadásait, alkotójuk ellentétes, önpusztító indulatait és szenvedélyeit, kibírták a költő halála után eltelt majd' száz év alatt a különböző korokban újra és újra megismétlődő kisajátítási, félreértelmezési tortúrákat. A mi korunkban is több Ady-kép áll egymással szemben. Sokaknak a magyarságát, a „fajtája” sorsközösségét mélyen átélő, ezt mindenkor fennen hangoztató, a magyarság életküzdelmét méltóságteljes sorokban felidéző Ady ad ma is támaszt, megerősítést hazaszeretetében. Mások ellenérzéssel fordulnak azon versei felé, melyekben Magyarország korabeli társadalmi állapotát és elitjét átkokkal sújtotta, azt a személyt utasítják el, aki a radikális Galilei-kör tagjainak meleg ajánlásokat írt és szabadkőműves volt. Jócskán vannak, akik épp ezt a dühödten önkritikus magyarságot becsülik Adyban, őrá hivatkoznak az országot és a népét illető negatív ítéleteikben. S vannak olyan értelmezői életművének, akik éppen abban találják meg Adyhoz az utat, hogy élete, szellemisége minden mozzanatában éles ellentmondások mutatkoztak meg, és ezek belőle, Érmindszent és Párizs közé feszülő lényéből következtek. Bármilyen ellentmondásosak is versbeli megnyilvánulásai, mindannyiszor az őszinteség süt át a szavakon, és a bátorság, amely ehhez az őszinteséghez kell. Az ember hajlik rá, hogy leegyszerűsítse a dolgokat, a múlt század eleji ember is, a mai is. Adyt olvasva azzal szembesülhetünk, hogy nem sokat ér az önbecsülésünk,ha nem ismerjük sötét kísértéseinket, gyarlóságunkat, nem sokat ér nemzeti tudatunk, ha nem foglaljuk bele történelmünk és jelenünk bűneit, mulasztásait is. De az a nemzetkritika se ér sokat, amely nélkülözi az azonosulást, a szeretetet. Hiszen nem kevés hibánk ellenére, azokkal együtt is szerethető, vállalható a magyarságunk.

Elek György