Dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel, az ELTE Savaria Egyetemi Központ docensével, tankönyvíróval az iskolai irodalomtankönyvek írásáról, az irodalomoktatás jelenlegi helyzetéről, valamint a klasszikus és a kortárs irodalomról, az irodalmi kánon alakulásáról beszélgettünk.

— Milyen elvárásoknak megfelelően, milyen keretek közt dolgozik ma a tankönyvíró, és meddig terjed a szabadsága?

— Magyarországon 2013 óta elég speciális helyzet van. Beszűkült a tankönyvpiac, ami az irodalomtankönyvek kiadásában azt jelenti, hogy korábban volt hat-nyolc tankönyvcsalád középiskolások számára, mára az állam által finanszírozva két-három tankönyvcsalád maradhatott meg a piacon. Az egyik a Petőné Nagy Csilla fejlesztéssorozata, a másik egy régi klasszikus, a Mohácsi Károlyé, az utóbbi fokozatosan visszaszorulóban van, a harmadik az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kutatásokra alapozva, de rendkívül gyorsan létrehozott tankönyvcsaládja. Az én tankönyveim az úgynevezett tűrt kategóriában vannak, nem preferálja őket az oktatásirányítás, de választhatók.

— Százalékban kifejezve milyen az érdeklődés a tankönyvei iránt?

— Az utóbbi időben azt veszem észre, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a tankönyveim iránt, és ez nyilván örömmel tölt el, de különös öröm az, hogy ez az érdeklődés Pozsonytól Szatmárnémetin és Nagyváradon át Szabadkáig tart. Mondhatom azt, hogy az anyaország határain kívüli területeken népszerűek a könyveim. Érdekes számomra, hogy Magyarországon a hatalom szava miatt visszaszorulóban van az érdeklődés a kerettanterv miatt. A B-kerettanterv, amit én írtam, és harmonizál a tankönyveimmel, sajnos nem eléggé ismert. Az utolsó pillanatban fogadták el, s ebből az következett, hogy kevesebb helyre tudtak betörni a tankönyveim. Soha nem gondoltam azt, hogy az én tankönyveim lennének a legjobbak. Úgy gondoltam, hogy egy alternatív tankönyv maximum húsz százalékig juthat el, mert szerepe nem az irodalmi ismeretek átadása, hanem az irodalom értésére, az olvasásra való felkészítés, az olvasás megszerettetését segíti elő. Ezek a tankönyvek tele vannak képekkel, a tördelésük is olyan, hogy az internetes oldalakra emlékeztet, tehát azt szerettem volna elérni, hogy amikor a gyerek kinyitja, akkor jól érezze magát. Rengeteg képpel, idézettel, szakirodalommal, szerzői szöveggel, feladattal van megtöltve a tankönyv. Nagyon sok kreatív, játékos feladattal azt szerettem volna elérni, hogy a tanuló jusson el az irodalmi művek szeretetéhez, vegye észre azt, hogy akár ő maga is tud írni. Ha nem is József Attila szintjén, de képes összehozni egy nyolcsoros verset vagy akár egy szonettet is. A gyerek tudja szeretni az irodalmat, csak az utóbbi évtizedekben Magyarországon elvettük a fiatalok kedvét az irodalomtól. Azért hangsúlyozom, hogy Magyarországon, mert ott még mindig az irodalomtörténet-központú irodalomtanítás van divatban, ezt várja el a hatalom és a nemzeti alaptanterv. Az anyaország határain kívüli iskolákban, így Szatmárnémetiben is, Kolozsvárott is már tíz-tizenöt éve lemondtak erről a prioritásról, és sokkal szabadabban tanítják az irodalmat, mint Magyarországon.

— Sokan állítják, hogy a romániai egyetemek versenyképesek, mint ahogy az irodalom is mindig előbbre járt.

— Az egyik személyes példaképemtől, Láng Gusztáv tanár úrtól, irodalomtörténésztől, egyetemi tanártól, Dsida-kutatótól tudom, hogy az 1960–70-es években az anyaországon kívül fejlettebb volt az irodalomtudomány. A kolozsvári és a szabadkai egyetemen sokkal előrébb volt az irodalom, mint Budapesten. Románra és szerbre mindent lefordítottak angolból, magyarra viszont nem. Kolozsváron és Szabadkán korábban tudtak a strukturalizmusról, mint a budapestiek. Ugyanez játszódik le most az irodalomtanításban. Romániában tíz éve megtörtént a paradigmaváltás, az erdélyi irodalomtanítás öt-tíz évvel előrébb jár, mint a magyarországi.

— Az ön tankönyvei miben térnek el más tankönyvektől?

— A tankönyveknél arra vigyáztam, hogy színesek legyenek, a vizuális képük ragadja magával a diákot. A képekkel és a szöveggel együtt többet el lehet mondani, mint csak a szöveggel. Mindenekelőtt azt is meg kell említeni, hogy ezek a könyvek vékonyabbak, mint a korábbiak, pedig minden bennük van. Ez a tankönyvsorozat nem vált igazán piaci tényezővé, de az a picike rés, amelyen betörtünk, nagyon fontos. Sikerült egy kicsi rést kinyitni ezen a tömör falon, amelyen belül irodalomtörténeti ismereteket szajkózunk a gyerekeknek, ami egyre unalmasabb lesz, s elfordulnak a diákok a tantárgytól. Ma az irodalom a tantárgyak presztízssorrendjében a nyolcadik-tizedik helyet foglalja el, holott a nemzeti identitás, a gondolkodás, az embernek a világhoz való viszonya szempontjából nem lehet fontosabb, mint az irodalom. A szövegértés világértés. Aki mélyebben olvassa az irodalmi műveket és megérti a szöveget, az olyan érzelmi gazdagsággal vérteződik fel, hogy ezáltal jobban tudja dekódolni a világot, jobban megérti azt a világot, amely körülveszi őt. Aki többet olvas Kányádit, József Attilát, Szilágyi Domokost és másokat, az jobban el tudja különíteni az igazságot a hazugságtól, a feketét a fehértől.

— Az irodalom — benne a magyar irodalom — egyre gazdagabb. Mennyire fontos ennek a megismerése?

— Nem mindent kell megtanítani, inkább kevesebbet, de mélyebben, és olvasási készséget kell adni a gyerekeknek. Lehet, hogy az iskolai tantervbe nem fér be az összes költő és író, aki ma a pályán mozog, de úgy kell irodalmat tanítani és olyan tankönyveket kell írni, hogy miután a gyerek befejezi az iskolát, tíz vagy húsz év múlva ő maga nézzen körül a világban, hogy kik most a költők és az írók, és olvassa el az írásaikat. Az iskolában nincs idő mindenkire, ott a legjobbak közül lehet csak néhányat megmutatni. Az összes többi tantárgy állapotot tanít, az irodalom egy folyamat. Az összes többi tantárgynál az a fontos, hogy az érettségin mit tud a gyerek. Az irodalomnál ez nem így van. Nem így kellene legyen. Az érettségin azt kellene felmérni, hogy mire lesz képes, hogy tíz-húsz év múlva olvasó ember lesz-e belőle. Mi nem vizsgázókat nevelünk, hanem olvasókat. Minden nem fér bele az irodalmi tananyagba, válogatni kell, de engedjük magunkat ebben a hihetetlen luxusban, amilyen gazdag a magyar irodalom, válogatni a gyerek és a saját ízlésünk szerint. Szedjük ki azokat a műveket, azokat a szerzőket, akik az éppen aktuális világra, 2017-re jellemzőek. Adjunk helyet a kreativitásnak, írják át a gyerekek a verseket, adjunk helyet a humornak, legyenek ezek az órák jókedvűek. Ne szorongjon a gyerek az irodalomórán, hanem érezze, hogy a szabadsággal találkozik.

— Beszélt a válogatásról. Mindig volt válogatás, de mindig az irodalompolitikának megfelelően. Így van ez ma is?

— Természetesen. A politika átírta a kánonokat. Az egyik tankönyvben, amiből én tanultam, öt mondatban nyolcszor fordult elő az a szó, hogy nép. Az irodalmat a politika mindig igyekszik átszőni, az irodalom sorsát is befolyásolni. Manapság úgy tűnik, a politika nem szól bele direkt módon az irodalom tananyagba, azaz nem szól bele olyan durván, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, de beleszól olyan módon, hogy beszűkíti a tankönyvpiacot, megmondja, hogy melyik tankönyvet kell használni. Ma már szabadabb az ember, de nem teljesen szabad.

— Elég nehéz elfogadtatni a szélesebb olvasóközönséggel a kortárs irodalmat. Mi ennek az oka?

— A kortárs irodalom zseniális dolog, viszont olyan, mint száz évvel ezelőtt a kortárs zene volt. A mai posztmodern irodalom is nagyon különbözik a mi irodalmi képünktől, amin felnevelődtünk. Ma már Kányádival együtt mondjuk, hogy vers az, amit mondani kell. Mégis van valami közös a gyerekeink és a posztmodern irodalom között, és ez a parafrázis, ez az átírás. A mai költők nagyon szeretnek részleteket átvenni régi költők verseiből. Én nagyon szeretem a posztmodern irodalmat, de nagyon nehéz tanítani, mert nincs meg a fogadókészségünk. A másik ok, ami miatt kevés a kortárs irodalom az iskolában, az az, hogy a magyartanárokra olyan tananyaghalmaz tornyosul, hogy a tananyagot körülbelül Radnótiig tudják tárgyalni.

Elek György