Eljött az idő — szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre —, hogy március 15-ét is külön ünnepeljük. Külön az ilyen, és külön az olyan magyarok. Hogy mitől ilyen vagy olyan, senki sem tudja, hiszen egyik is, a másik is az összefogás, az összetartozás szükségességéről beszél. Ha ez az összefogás mégsem jön létre, ha még mindig csak beszélünk róla, számíthatunk rá, hogy bekövetkezik a magyar szabadság sokadik bukása, újra arra fogunk kényszerülni, hogy letegyük a fegyvert. Beszélünk a forradalom hőseiről, elmondjuk, hogy azok példáját kell kövessük, hirdetjük a „talpra, magyar” örökkévalóságát, mert ez az egyetlen záloga a megmaradásunknak. Azt is elmondjuk, hogy az igazi szabadság még távol van, ebben a korban is naponta meg kell küzdenünk a szabadságért, de nekünk sokkal könnyebb, mert nem fegyverrel kell harcolnunk, nem kell életünket adnunk a harcok folyamán a szülőföldért, az anyanyelvért, az otthonért, a családért … Elmondjuk, hogy egyre kevesebben vagyunk, hogy mások lakják be falvainkat és városainkat, fogy a nemzet, de akik élnek, azok külön ünnepelnek, más-más helyen mondják el, hogy csak együtt lehetünk erősek, hogy elkerülhetetlen az összefogás. Az 1848-as forradalomnak az volt a csodája, hogy összefogtak az elnyomottak, és valamennyien Kossuth zászlaja alatt próbálták kivívni a szabadságot. Ki is vívták volna, ha nem fogott volna össze ellenük a túlerő, hogy legyőzze őket. A szabadságharcok elbuktak, őseinket legyőzték, de nem pusztították el, ma is élünk, de a megmaradásban hinni kell. Akik a szabadságharcban meghaltak, hittel haltak meg, ma ha meg akarunk maradni, hittel kell megvívnunk fegyvertelen csatáinkat, együtt, mert együtt is kevesen vagyunk. Minden ünnepen elmondjuk, hogy még nagyon sok jogot kell kivívnunk és megtartanunk, ehhez viszont továbbra is harcolni kell. Sohasem beszélünk arról, hogy a fegyvertelen harcoknak is vannak áldozatai. Annyi megoldásra váró problémánk van még, amelyeken túlnézünk, mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy az egymás elleni harcban kik a felelősök azért, mert rosszul mennek a dolgok, és egyre kevesebben vagyunk.

Elek György