Negyven év körüli hölgy panaszolja, hogy az egész életét munkával, tanulással, odafigyeléssel stb. töltötte, mégis úgy érzi, alig vitte valamire az életében. A munkáját szereti, elég rég vezető pozíciót tölt be, a feladatait elvégzi, munkáját elismerik, de mégis naponta meg kell küzdenie azért, hogy mások is a legszerényebb módon felfigyeljenek eredményeire, hogy észrevegyék, hogy nézzék valakinek… A családi élete is lehetne jó, megvannak hozzá a feltételek, valahogy mégis naponta feltör valami a házastársával és a gyerekeivel való kapcsolatból, ami minden jól induló történetet elront. Mi lehet ennek az oka? — kérdezi a hölgy, bár tudja jól, hogy a tökéletes választ neki kellene megadnia a mindennapok során szerzett tapasztalataiból okulva. Teljesítményelvű világunkban a „többet, olcsóbban, gyorsabban” vezényszavak hatására az emberek jelentős része beleszürkül mindennapjaiba, és lélektelenül, már-már napi rutinként végzi feladatait. Napi rutinként éli családi életét, sokszor úgy, hogy nemcsak az út szűkül be előtte, hanem gondolkodásmódja, látásmódja, érzelemvilága és ezekkel együtt életmódja is. Ez a testi-lelki kiégés rendkívül veszélyes lehet, hiszen felismerése és kezelése nélkül akár komoly betegségek okozója is lehet.

Mivel lehet biztatni, bátorítani a hasonló kétségekkel küzdő férfiakat és nőket? Az igazi kérdés valójában az, hogy mit tehet minden ember önmagáért. A huszonegyedik századi emberek jelentős része arra törekszik, hogy megőrizze önállóságát, és úgy tartozzon bármilyen közösséghez, hogy semmiképpen se függjön attól. Azért vállalja a „többet, olcsóbban, gyorsabban” életmódot, mert azt hiszi, hogy a mindenben több megszerezhető, az pedig, aki többel rendelkezik, megőrizheti a függetlenségét. Ez a küzdelem sokszor nem a kitűzött célhoz, hanem a kiégéshez vezet. Tudni kell, hogy a kiégés visszafordítható folyamat akkor, ha az illető személy beismeri, hogy kiégett. Minél hamarabb kezdi el az önkezelést a kiégett személy, annál gyorsabb és biztosabb a gyógyulása.

A negyven év körüli hölgy azzal, hogy elkezdett panaszkodni a sorsára, hogy igyekszik megosztani valakivel gondolatait, megtette az első lépést a felismerés felé, most már az következik, hogy ismerje fel a gyógyulás szükségszerűségét is.