Szatmári Elemér pusztadaróci református lelkipásztor és felesége hétfőn hat gyereket indít iskolába. Arról kérdeztük, hogy milyen nehézségekkel és gondokkal jár ez, mit jelent a család életében, hétköznapjaiban ennyi gyermek iskoláztatása.

— Minden iskoláskorú gyermek, de szülei is ezekben a napokban lázasan készülnek az iskolakezdésre. Az önök családjában mennyire fokozott ez az izgalom?

— Az idén először kezdünk iskolai tanévet hat gyerekkel. Eddig a kisebbek óvodások voltak, most hirtelen a legkisebb előkészítő osztályba, a következő első osztályba megy, de van egy negyedikes, egy hetedikes, egy kilencedikes és egy tizedikes gyerekem is. Egy mozdulattal megszabadultunk az óvodától, ezt nem bánjuk, de érdekes lesz az elkövetkező tanév. Megkérdeztem a nulladik osztály tanító nénijét, hogy mit tud a tantervről, azt válaszolta, hogy semmit. Ezen csak mosolyogtam, még mindig nem változott semmi, így volt ez minden tanév kezdetén, még akkor is, amikor én jártam iskolába.

Iskolakezdés

— Mit jelent az iskolakezdés egy hatgyerekes család számára?

— Én nem érzem azt, hogy most valami különleges történne az életünkben, és nem érzem azt, hogy anyagilag minket most leterhelne az, hogy hat gyereket készítünk iskolába. Csak az alapvető dolgokat kell megvásárolni: iskolatáska, eszközök, ruhafélék. Az biztos: nem tudjuk vállalni, hogy egy elit vagy sznob osztályközösségben a gyerekeknek olyan mobiltelefonja és olyan divatos cucca legyen, mint a többieknek. Ezt már megtapasztaltuk… Van két lányom… Ez a lányoknál jelentkezik inkább, hogy versenyre szeretnének kelni a többiekkel. Sikerült megértetni velük, hogy nem az a mérvadó, hogy abban a pillanatban éppen mi a divat. Mondjam azt, hogy mi arra igyekszünk nevelni a gyerekeinket, hogy ne fussanak ők a divat után, hanem divatot teremtsenek. Az is egy állapot, amikor valaki beolvad egy közösségbe, és sodródik az árral, de én azt szeretném, ha ők egyéniségek lennének. Ennek viszont vannak mindenféle előnyei és hátrányai. Nincs abból semmi gond, hogyha egy turkálóból vesszük meg az iskolatáskát vagy bizonyos ruházati cikkeket, azzal is nagyon jól érzi magát a gyerek, hat gyereknél pedig örökölni is lehet.

Állandó reform

— Az állandó, de eredménytelen tanügyi reform néha rossz irányú változásokat hoz magával, több a bizonytalanság, mint a pozitív eredmény. Hogyan látja mindezt a szülő?

— Sokat lehetne elmélkedni azon, hogy mit tartogat az iskola. Hogy milyen tanítók és tanárok keze alá kerülnek a gyerekek? Láttam már egyet s mást az elmúlt években, de az a szerencsés felállás van nálunk, hogy a feleségem matek-fizika szakon végzett, én pedig kimondottan humán beállítottságú vagyok, úgyhogy nagyon jól be tudjuk osztani, hogy ami esetleg az iskolából otthonra marad, azt a gyerek bepótolhassa, és ne szenvedjen hiányt. Volt például komoly gond az egyik gyerekkel a matematikánál, azt a feleségem kézbe vette, és ha nem is tökéletesen, de sikerült pótolni. Na és van egy állandó gondunk a román nyelv és irodalom tanulásával, de itt nem az én gyerekeimmel van a baj, hanem azzal a módszerrel, melynek alkalmazásával kénytelenek tanulni az iskolában. Meggyőződésem, hogy annál nagyobb öngólt nem lehet rúgni, mintsem úgy tanítani a román nyelvet, hogy azt megutálja a gyermek. Lehetne azt úgy is tanítani, hogy megszeresse, de most nem ez történik.

Pályaválasztás

— Sok szülő és sok gyerek még a középiskolában sem gondolkodik azon, hogy milyen szakmát vagy hivatást válasszon majd a gyerek, hogy arra úgy készüljön. Ma már olyan „lesz, ami lesz” alapon történik a pályaválasztás?

— Meg kell válogatni, hogy melyik iskolába íratja be a szülő a gyerekét. Véleményem szerint a gyerek, amíg leérettségizik, addig legyen gyerek, addig a szülő gondoskodjon róla, a gyerek a szülővel közösen hozza meg a komolyabb döntéseket. Nem lehet elvárni azt, hogy az iskolában neveljék a gyereket. Az iskola nem gyermeknevelésre van berendezkedve. Az iskolában oktatnak. Ha jó az oktatás színvonala, akkor a gyerek szert tehet egy bizonyos ismeretanyagra, de nem nevelődik. Nevelődni esetleg az osztálytársaktól fog, vagy ha nagyon szerencsés, akkor van egy-egy olyan tanára, aki nevelő hatással van rá. A gyereket otthon kell nevelni. Ha a szülő a televíziónál neveli a gyereket, annak megvan a következménye, ha az utca neveli, annak is, és ha a szülő neveli a gyereket, annak is megvan a maga következménye.

Magyarságtudat

— Ma már túl sokat beszélnek arról, hogy mennyire fontos a nemzeti történelem és irodalom tanítása és a hagyományőrzés. Történik ilyen téren előrelépés, vagy ezt is otthon kell pótolni?

— Szó sincs róla, hogy túl sokat beszélnek erről. Divatcikk lett ugyan a hagyományőrzés, de én ezt ebben a formában nem tartom eredményesnek. Én gyerekkoromban úgy voltam nevelve annak idején, hogy nem volt kérdés az, hogy mi magyarok vagyunk. Ez nem jelentette azt, és ma sem jelenti, hogy döngetjük a mellünket a magyarságunkkal, de kívülről kellett fújni a Himnuszt, a Szózaton át a Nemzeti dalig, és azokat a verseket, amelyek hozzátartoznak egy magyar ember általános műveltségéhez. Ezt megkövetelték tőlem a szüleim. Nyáron leültettek, és meg kellett tanulnom. Az sem volt kérdés, hogy a magyar irodalom nagyjait végigolvassam. A gyermekeimnél már más a helyzet. Egyik gyermekem egyfolytában olvas, ki kell venni a kezéből a könyvet, a másik nem szeret olvasni.

Hagyományőrzés

— Hagyományőrzésről beszéltünk. Az ön gyerekei rendszeresen részt vesznek hagyományőrző rendezvényeken, nem mint nézők, hanem mint előadók. Bizonyára sok időt töltenek felkészüléssel, ezáltal a viselkedésük is más, mint a gyerekek többségének. Nem lógnak ők ki a többi gyerek közül?

— Mindig kilógnak. Ők, amikor hazajönnek az iskolából, nem a négy fal fogadja őket, hanem egy olyan környezet, ahol jól érzik magukat. Számukra ez a közösség többet jelent, mint egy kordivathoz alkalmazkodó, de folyton változó közösség. Ők nem álmodoznak Meseországról, hanem azt a valóságban igyekeznek megtalálni. Az egyik gyerekem mindig kilógott, és mindig ki fog lógni az átlagosnak számító közösségekből, a másik tud alkalmazkodni, a harmadik igyekszik, a kisebbek most formálódnak. Megfigyeltem — és ez nagyon érdekes —, hogy évenként, évfolyamonként, mennyire változnak a közösségek.

Jellemformálás

— Az, hogy miként alakul egy gyerek jelleme, egyénisége és lelkivilága, az nagymértékben függ attól, hogy mit lát, hall, és mit tapasztal otthon. Ön ezt hogyan látja?

— Mindenképpen meghatározó a család. Ha a gyerek nem kap a családban egy értékrendet, akkor az a gyerek valahol fel fog venni egy értékrendet, mert mindenképpen szüksége van rá. Olyan nincs, hogy valaki értékrend nélkül éljen. Ezt az értékrendet, ha a családban nem kapja meg, akkor vagy a televízióból, vagy az utcáról, vagy társaságokból, de valahonnan összeszedi. Tinédzserkorban nagyon meghatározó, hogy az a fiatal, mit tart értéknek. A tíz-tizenegyedik az a korosztály, amelyikkel elég nehéz szóba állni. Mi otthon a feleségemmel nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy a gyerekeink mindent mondjanak el nekünk. Ezt a feleségem kötötte ki még annak idején, hogy márpedig nagyon oda kell figyelni arra, hogy mindent mondjanak el, hogy sokat beszélgessünk velük. Ma már ott tartunk, hogy jólesik, ha elmondhatják gondjaikat, bajaikat és minden egyebet. Nagyon fontos az, hogy minél több időt töltsünk a gyerekekkel, és ha bármivel fordulnak hozzánk, nincs olyan, hogy nekem más dolgom van, mert ha egyszer nem hallgatom meg, akkor lehet, hogy másodjára már nem jön oda.

Divathullámok

— A gyerekek az iskolában naponta látják, hogy osztálytársaik egy része a legújabb divatnak megfelelően jár. Az ön gyerekei nem mondják, hogy ők is szeretnének ezt-azt?

— Ezt is időben tisztáztuk. Lásd: mobiltelefon! A kisebbik hetedikes lányunknak már a tavaly is volt mobiltelefonja, mert ő más iskolába jár, kell közölje, ha történik valami. A kicsiknek nincs, mert ha velük gond van, ott van a tanító néni. El lehet azt játszani, hogy mindennap odaadunk egy bizonyos összeget zsebpénznek, és abból chipset vagy csokoládét vásárolnak. De azt is meg lehet tenni, hogy este vagy reggel anyuka készít uzsonnát, teszünk mellé vizet, és nem kell inni a cukrozott üdítőket. Meg lehet csinálni azt is, hogy havonta egyszer megveszünk valamit, és annak nagyon örül a gyerek. Ha naponta megkapja ugyanazt, akkor már nem tud örülni neki.

— Gondolnak-e a gyerekek arra, hogy milyen pályát válasszanak?

— Én talán tizenegyedik osztályban döntöttem el, hogy lelkész leszek, de az amiatt volt, mert nem szerettem a matematikát és fizikát. Mi egy olyan alapot akarunk adni a gyerekeknek, amire lehet építeni. A hetedikes lányom gitározni és énekelni tanul. Ezt a tudást felhasználhatja majd mint tanító néni, vagy más. Mindegyik gyerekem zeneiskolában kezdi, mert hiszem-vallom, hogy ott egy olyan pótolhatatlan pluszt kapnak, amit nem lehet máshonnan összeszedni.

Érvényesülés

— Gyakran látjuk — és ez egy kicsit bosszantó —, hogy a jól nevelt, szorgalmas, ügyes fiatalok kevésbé érvényesülnek, nehezebben találják meg a helyüket az életben, mint az úgynevezett „minden hájjal megkentek”.

— Most, ebben a pillanatban, miért zavarjon az, hogy kik érvényesülnek jobban? Én a gyerekeimet nem holnapra készítem fel, hanem az életre. Ha van egy értékrend, ami kétezer év óta — de egyes részei még régebben — értékek, az nem borul fel egyik napról a másikra. Vannak kilengések. Mindig is voltak olyan periódusok, amikor előálltak az árnyékemberek, a hirtelen meggazdagodottak, vagy a karrierista nők, ezeknek van tündöklésük és nagyon gyors bukásuk, de ettől a világ megy tovább, az érték pedig érték marad. Ez a világ a családokra épül, aki nem képes beilleszkedni, az előbb-utóbb bukik.

Tanári tekintély

— Eddig inkább a családi nevelésről beszéltünk, holott a gyerekre nagy hatással van az iskola is. Ön hogyan tapasztalja, milyenek a mai iskolák?

— Én a lelkészi szolgálatomat egy bányászfaluban kezdtem. Egyszer lementem a bányába, azt mondtam, kell lássam, hol keresik meg a mindennapi kenyerüket a híveim. Azóta azt mondom, két foglalkozás van, amit nem lehet eléggé megfizetni: a bányász és a pedagógus. A bányászt azért, mert rettenetes körülmények között, az életét kockáztatva dolgozik, a pedagógust azért, mert az én gyerekemmel foglalkozik. Ki az én gyermekem? Az én legnagyobb kincsem. A legnagyobb kincsemet bízom a pedagógusra, őt kell megfizetni. Ha lenne most egy jól fizetett pedagógusszakma, akkor bizonyára a tanárok és a tanítók is másként végeznék a dolgukat. Látom én a fásultságot, a kedvetlenséget, amire, ne feledjük el, hogy a politikum, a gazdasági helyzet mellett jócskán rátesznek a szülők és a gyerekek is. Nálunk nincs olyan, hogy az én gyerekem visszafelesel a tanárnak, és nincs olyan, hogy ha valamit mond a tanár, azt a gyerek ne csinálja meg. Olyan is volt, hogy igazságtalanság érte a gyereket. Akkor mentem, és kiálltam mellette.

 Elek György