Az Amerikai Egyesült Államok nem nézi jó szemmel, ha bárki egy asztalhoz ül az egyik legnagyobb ellenfelével. A NATO pedig elképzelhetetlennek tartja azt, hogy egy NATO-tagország a katonai rendszabályoknak megfelelően nem teljesíti a parancsokat. Amely parancsok persze nincsenek se kimondva, se leírva, de azért vannak. Mert bárhogy fogalmazzuk meg a NATO szerepét, nem hagyhatjuk ki belőle, hogy ez egy katonai szervezet, a katonaságnál pedig teljesíteni kell még a ki nem mondott parancsokat is. A NATO védelmi szervezetként alakult meg, hogy a kommunista Varsói Szerződés esetleges agressziójával szemben védje tagállamait. Azóta a Varsói Szerződés megszűnt, a kommunizmus is, sőt, a kommunizmus legnagyobb hatalma, a Szovjetunió is. De a NATO nem, sőt, az ellenség megszűnése után is mind bővült. Mivel tehát az eredeti ellenség megszűnt, keresni kellett egy másikat. Ez lett mára a kommunizmustól megszabadult Oroszország. Egy katonai szervezet nem létezhet ellenségkép nélkül. Mégis ki ellen, mi ellen is szervezkedünk?
A tagállamok függetlensége pedig inkább papírforma, mintsem egy olyan jog, mellyel mindig élhetnek, de jobb, ha — ahogy mondani szokás — a közös cél érdekében, az egység megőrzése miatt a felülről érkező ajánlásokra nem mondanak nemet. Jelen esetben arról van szó, hogy az amerikai irányítás alatt álló NATO-tagországok egységesen lépjenek fel Oroszország ellen. Az amerikaiak is tudják — bár ezt igyekeznek elhallgatni —, hogy a mai Oroszország már nem az a Szovjetunió, melyet Jelcin néhány évtizede felszabdalt, és a Nyugat úgy könyvelte el, mint a beteget, aki már nem fog többet lábra állni. Az összeomlás irányába haladó Oroszország talpra állt, és elindult a gazdasági megerősödés útján. Ma már — ha választani kell — egyre több ország látja azt, hogy nem biztos, hogy gondolkodás nélkül a Nyugat felé kell fordulni. Mert megváltozott a Nyugat és megváltozott a Kelet is. Oroszország egyedül még nem veszi fel a versenyt a Nyugattal — bár a Nyugat eléggé függ az orosz energiától —, ott van viszont az Oroszországot sok szempontból meghaladó Kína, amely kommunista országként fejlődte túl a kapitalizmust.
És itt kezdődik a verseny. Ki tud maga mellé állítani minél több kisebb vagy nagyobb országot: az USA, az Európai Unió, Oroszország vagy Kína? Képes-e együttműködni az USA és az EU? Képes-e összefogni Oroszország és Kína, hogy megszerezze a világhatalmi szerepet? Számtalan kérdés merül fel, és minden kérdésre több választ is lehet adni.
És most térjünk vissza a Putyin–Orbán találkozóra. Orbánra tücsköt-bogarat rámondanak, kígyót-békát rákiáltanak. Pedig nem ő fogja megszabni a világ sorsát. Nem miatta lesz gyengébb az EU, és nem miatta lesz erősebb Oroszország. Orbán talán tanult valamit a történelemből. A két világháborúban a valamelyik oldal mellett kitartó országok közül sokan éppen a kitartásuk miatt veszítettek. A mérleg nyelve bármikor átbillenhet, és nem mindegy, hogy ilyenkor melyik serpenyőn vagyunk. Orbánnak abban is igaza lehet, hogy nem vezet jóra, ha valaki egy olyan hatalom mellé áll, amelyik megpróbálja térdre kényszeríteni. A NATO megpróbál katonákat és fegyvereket telepíteni Kelet-Közép-Európa és más térségek országaiba, éppen úgy, mint ahogy azt tették az elmúlt században a szovjetek. Ezt a lengyelek és románok elfogadják, a bolgárok és a magyarok egyelőre nem. Ma már tudjuk, hogy mi volt ennek a vége. Nem az országok függetlenségét garantálja az sem, ami most történik. Mondhatjuk azt, hogy mindegy, melyik hatalom (melyik oldal) árnyékában kell meghúzódni, mert mindegyik a maga érdekeit helyezi előtérbe.

Elek György