Szemák Zsuzsa festőművész, rajztanár életéről, pályafutásáról, művészi tevékenységéről, valamint a képzőművészet létjogosultságáról nyilatkozott lapunknak adott interjújában. Ez év folyamán is részt vesz nemzetközi alkotótáborokban és kiállítást is tervez.

Szemák Zsuzsa ötödik osztálytól az Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceumban tanult, itt érettségizett, 2004-ben diplomázott a Nagyváradi Egyetem festészeti szakán. A tehetségét a lázári óvodában Roszpapa Margit óvónéni fedezte fel, ő ösztönözte a rajzolásra. Már az elemi iskolában kirajzolta a könyvekből a portrékat. Nemrég szatmárnémeti műtermében fogadott, ahol pályafutásáról és munkájáról beszélgettünk.

— Hogyan kezdődött el a művészi pályafutása?

— Gyerekkoromban nagyon sokat ültem az asztal alatt, ott rajzoltam. Mai szemmel visszatekintve erre a jelenségre már megértem, hogy szükségem volt egy saját térre, mint ahogy szükségem van ma is. Mivel akkor még nem volt magyar tagozat a művészetiben, tanulmányaimat végig román nyelven végeztem, de ez nem jelenti azt, hogy nem olvastam magyarul. Igyekeztem megismerni a magyar kultúrát. Erre jó lehetőség adódott a budapesti nyári egyetemeken, ahova a diákszövetségen keresztül jutottam el. Nagyon kedves tanárom volt dr. Antik Sándor, akire szívesen emlékszik vissza az egész csoport, mert sok jót lehetett tőle tanulni. Elvitt a múzeumokba, nagyon sok előadást hallgattunk, tehát hasznos ismeretekhez jutottunk. Nagyváradon Onisim Colţa volt a vezető tanárom, aki egy nagyon markáns személyiség, vele diplomáztam. Mi voltunk az utolsó generáció, akik öt évet végeztünk. Festészetből diplomáztam, egy olyan témát kellett választani, ami a mai embereket foglalkoztatja. Az én vizsgamunkámnak a címe: Cyber windows, három darab 160-szor 160-as olajfestményből áll. Ezekben a képekben azt boncolgattam, hogy a mai fiatalok mennyire újszerűen nőnek fel, mennyire számítógép- és telefonfüggők. Sokat foglalkoztat az is, hogy az elgépiesedés miatt mennyire elsatnyulnak, kiüresednek az emberi kapcsolatok. Mindenki tudja, hogy ez nem vezet jóra, de nem akar tenni senki ellene. Nagyon hasznos, sokszor segít az internet, de nem szabad túlzásba vinni a használatát.

— Ma már nem könnyű ábrázolni az emberi kapcsolatokat, hiszen azok kezdenek szétszakadni, ami pedig megmarad, érthetetlen.

— Engem 2004-től foglalkoztatnak az emberi kapcsolatok. Az én képeimen mindig megjelenik az ember. Ha nem több, akkor egy testrész, legutóbb inkább csontok, ezeket néha felöltöztetem hússal is, ahol szükséges. Érezhetővé akarom tenni, hogy mennyire el van gépiesedve az ember, és mennyire hiányoznak belőle az érzelmek. Amikor művésztelepekre megyek (voltam Kínában, Marokkóban stb.), meglepődve tapasztalom, hogy ott mennyire másképp működnek az emberi kapcsolatok. Amikor összegyűlünk húsz országból, kézzel-lábbal mutogatunk, ha nem értjük meg egymást, de semmiképpen sem vonulunk külön. Ott nincs számítógép, nincs okostelefon, de mégis megvagyunk. Ilyenkor elgondolkozok, hogy nálunk ez miért nem működik. Egyre kevesebb a baráti társaság, és a meglévők is szűkülnek.

— A legutóbbi két, Szatmárnémetiben megrendezett kiállításának a központi témája a nő volt. Miért találta fontosnak nőként a nőt ábrázolni?

— Minden művész — legyen szó bármilyen témáról — akarva-akaratlan beleviszi magát az alkotásaiba. Nem feltétlenül önarckép formájában, de azt mutatja meg, ami benne van. A női test szépsége, formája, szeretete sok mindent elmond. Az én festményeimen érzések vannak. Nem szeretem a felületes dolgokat. Legyen valami tartalom, mondanivaló. Van, aki ezeket felfedezi a képen, van, aki nem. Aki nemcsak a kiállításmegnyitón néz meg egy képet, hanem nyugodtabb körülmények között is, az a saját életéből is megtalál abban valamit: valami hasonlóságot, valami hiányosságot vagy bármit. A képet nemcsak nézni kell, hanem látni is. Ma már a nők kezdenek elférfiasodni, a férfiak pedig elnőiesedni. Én látom a tanítványaimat, hogy a lányok mennyire fiúsak. Sokat számít az, hogy milyen közegben nevelkednek, milyen példát látnak otthon. Azokat a fiatalokat, akik normális családi körülmények között nőnek fel, nem befolyásolja annyira a média. De ott, ahol a szülők is folyton a számítógép mellett ülnek vagy a telefont tartják a kezükben, ne lepődjenek meg, ha a gyerekük is függővé válik.

— A képzőművészet most milyen irányba halad?

— Ez nagyon jó kérdés. Én azt látom, hogy ez kultúrafüggő is. Ma már nem beszélhetünk irányzatokról. Mindenki azt csinál, amit akar, viszont látszik, hogy autentikus vagy nem. Kínában például nagyon kedvesen fogadtak bennünket, de azt láttam, hogy ők elkönyvelték magukban, hogy az európai ember is tud valamit, de az kevés. Az viszont tény, hogy a kiállítótermekben minden irányzat jelen van. Bármit meg tudnak csinálni. Ami érdekes, hogy ők erre képesek, de alig hiszem, hogy mi az ő kultúrájukat valaha is meg fogjuk érteni.

— Újabb kiállításra számíthatunk?

— Augusztusban az Inter Art hívott meg egy nemzetközi alkotótáborba, amit Enyeden szerveznek meg, ősszel tervezek egy kiállítást Rainer Mátéval a Szatmár Megyei Múzeumban.

Elek György