Félek tőle, túl sokat hallottuk már a „nyelvében él a nemzet” automatizmusát. Attól is félek, hogy a „magyar a világ legnehezebb nyelve”, vagy „csak magyarul lehet igazán verset írni” típusú aforizmák is inkább hülyítik az embereket, fölösleges nacionárcizmust szítanak csak, amivel megint csak mi mérgezzük magunkat, mert saját nagyvonalúságunkat is elfojtjuk, és a saját életterünkben nem tanulunk meg élni, mert el vagyunk foglalva, hogy piros-fehér-zöldre dekoráljuk. De ugyanígy, mikor az egyik román haverom azt mondja, minek tanuljon meg magyarul, azt úgyis csak tizenvalahány millióan beszélik, semmi haszna, érzem, hogy a saját álbüszkeségébe fullad bele. Engem meg már olyannyira nem érdekelnek ezek az önmagukon túl sehova sem mutató nemzeti álproblémák, hogy nem is nagyon van mit mondjak róla. (Zárójelben csak: azt az egyszerű tényt is nehéz megmagyarázni egy magyarnak, hogy létezik például nemzeti identitás a nemzeti nyelv ismerete nélkül. Vagy egy románnak, hogy mi a fene különbséget látunk mi az állampolgárság és nemzeti hovatartozás között.)

És akkor miért tartom nagyon is fontosnak az anyanyelv átadását, használatának jogi biztosítását, nyelvi státusának megteremtését, az ezen a nyelven írt irodalom létének fenntarthatóságát? Mert nyelvi diverzitás nélkül a Föld kulturális szférája is elhülyül. A biodiverzitás fontosságát kezdjük megérteni társadalmi szinten is, mostanában azért nagyon buta kell legyen valaki, hogy azt gondolja, nem probléma, ha kihal egy állatfaj. A nyelvi diverzitással ugyanez a helyzet. Nyelvek halnak ki a Földön nap mint nap, és ez nagy baj. Persze, nyugodjunk meg, a magyar nem fog meghalni, statisztikai lehetetlen, beszélik elegen, és Magyarország államnyelve. De a szórványterületeken bizony, egy-egy kisebb régió nyelvi diverzitását tekintve vannak lokális tragédiák. Bákó például kulturális értelemben is, a mindennapok megélésének minőségében is vesztett, hogy nem hallani már csángómagyar vagy német szót az utcán. Vagy a nyelvjárásokban. Itt lenne az ideje, tudom, magamat ismétlem, az anyanyelvjárások védelmét is elindítani, és nem ott tartani a huszonegyedik században, hogy aki nyelvjárásban beszél, az bunkó. Saját anyanyelvünk belső diverzitását szegényítjük, buták vagyunk.

Nekem személyesen ennél sokkal többet jelent az anyanyelv, mert ezzel, ezen dolgozom. De személyes szinten sem gondolom, hogy ne tudnék mondjuk verset írni románul. Tudnék, persze, ez is csak egy buta mítosz, hogy az ember csak az anyanyelvén tud szépirodalmat írni. Nabokov angolul, Kundera és Beckett franciául egész jól boldogultak. Csak ez meg az én felelősségem, hogy magyarul írjak. Hogy éljek a jogommal, hogy magyarul beszéljek a nagykárolyi vagy szatmári hivatalokban. Hogy magyarul olvassak. Ahogy szelektíven gyűjteni a szemetet, biciklivel menni, nem autóval, ha nem muszáj, támogatni a helyi termelőket stb. Felelős gondolkodás a fogyasztói hülyeség ellenében.

Fischer Botond