Butka Gergővel kihívásokról, sikerekről, példaképekről, családról, segítőkről és bosszantó körülményekről, valamint az emberi hitelességről beszélgettünk. A városi tanácsos javaslataival, ötleteivel a szatmári hétköznapok minőségibbé tételét tűzte ki célul.

— „Nagy kihívás”-nak nevezed egy interjúban a városi tanácsosi pozíciódat, szerepedet. Mi volt a motivációd, hogy ezt a tisztséget felvállald? Milyen célokat szerettél volna magvalósítani?

— Amikor az RMDSZ-es kollégáim megkerestek, hogy vállaljam el ezt a tanácsosi pozíciót, akkor megfogalmaztam, hogy van néhány konkrét saját tervem, amit szeretnék megvalósítani, olyan dolgok, amelyek engem személy szerint bosszantanak a városban. Amikor kritizáltam az akkori városvezetést, teljesen logikusan jött a reakció, hogy „akkor csináld te!” Konkrétan például zavartak a buszmegállókat elfoglaló bunkó autósok, vagy a bicikliutak siralmas helyzete. Ki akartam próbálni azt, hogyha megvannak az eszközeim rá — persze ellenzékből lényegesen nehezebb dolgunk van, mint ha mi vezetnénk a várost —, akkor mire megyek velük. És akkor azt mondtam, hogy foglalkozok néhány olyan dologgal, amely a városi komfortérzetet növeli. Olyan problémák ezek, amelyeket csak hosszú, kitartó munkával lehet orvosolni. Mondhatom példának egy olyan projektemet, aminek célja egy extrémsport-pálya létrehozása az UFO-parkban, hiszen láttam igényt azon gyerekek részéről, akik az új központban a márványlépcsőkön akrobatikáznak biciklivel vagy görkorival. Mondhatnám még példának az Utcazene-fesztivált is, amit amúgy fogadásból kezdtünk el. Ilyenek és ehhez hasonlóak azok a projektek, amiken városi tanácsosként tudok lendíteni. Ezeken a specifikus ügyeken kívül pedig vannak az általános ügyek a városi tanácsban, ahol kollégáimmal egy objektív, szigorú stílust diktálunk, annak érdekében, hogy egy kicsit modernebb legyen ez a város: apró dolgokat tudok javasolni ellenzéki tanácsosként, olyan apróságokat az említetteken kívül, hogy például a hibrid autóknak legyen ingyenes parkolási lehetőségük. Azt ne várja el senki az ellenzéki pozícióban levő városi tanácsosoktól, hogy eurómilliókat hozzanak a városnak, mert még a várost vezetők sem tudták betartani, amit ígértek, de ilyen apróságokban lehetne azért előre haladni.

— Azt elmeséled, hogy az Utcazene-fesztivál hogyan is kezdődött? Tényleg fogadásból?

— Pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor nézeteltérések, különböző stílusbeli eltérések miatt azt mondtam, hogy a Samfest Jazz és a Samfest Rock konkrétan egy A4-es papírlapra leírt projektjét nem fogadom el, aztán a kollégáim sem, nagy felháborodás lett belőle, hogy „Úristen, meg fog halni Szatmáron a dzsessz meg a rock!” Természetesen ezeknek a fesztiváloknak a szervezését ellazázták, és akkor azt mondtam a kritikusoknak, hogy be fogom bizonyítani: lehet közpénz nélkül, kizárólag szponzorok bevonásával, költséghatékonyan ilyen dolgokat szervezni. Tavaly volt az első ilyen Utcazene-fesztivál, de pár éve felnőtt ugye a Plopstock, a La Dâmburi, amelyeket lelkes szatmári fiatalok szerveznek. Ezek új generációs, modern programok, amelyeket szeretnek az emberek, amelyek a közösségi médiában és főként a fiatalok körében népszerűek. Tehát így indult az Utcazene, persze azóta nagyon megszerettük, az idén már egy komoly, 11 fős stáb és 20 segítő dolgozott rajta. Persze a Samfesteket is elővehetjük bármikor, ha olyan lesz a projektje, hogy megéri 150–200 ezer lejt ráfordítani a városi közpénzből, akkor megszavazzuk. Ezt a háromnapos Utcazene-fesztivált annyi pénzből csináltuk meg, amennyit a város kifizet egy órára egy sztárfellépőnek a városnapokon. Tehát például Ştefan Bănică fellépti díja 15 000 euró egy órára, nahát mi ennyiből kihoztuk ezt a fesztivált!

— Hogyha Butka Gergőre gondolok, akkor egy fáradhatatlan, céltudatos, kreatív és udvarias fiú képe jelenik meg előttem. Ezek a tulajdonságok így együtt egy sikeres életpályát, sorsot sejtetnek. Te mit tartasz sikernek, eredménynek mindabból, amit az elmúlt években felmutattál, megvalósítottál?

— Nagyon nagy siker — de ezt csak tapasztalva lehet lemérni, nemcsak like-okban — az Utcazene-fesztivállal és más projektjeimmel kapcsolatban, hogy rengeteg olyan ember van, vállalkozók, klienseim, beszállítóim, akiket bármikor felhívhatok és segítenek, támogatják az ötleteimet, és akármit kitalálok, mindig vannak embereket, akik hisznek bennem, bennünk. Talán ez az egyik legértékesebb sikerem! Az ember annyit ér, amennyi hitele van az embertársai szemében!

A másik az, amikor ez a kisvárosi szervezőcsapat nagyobb városok projektjeiben vehet részt, most épp a kolozsvári UNTOLD fesztivál egyik programjába segítünk be. Ezekben a projektekben mindig olyan emberek voltak mellettem, akik 120 százalékkal teljesítettek, ez is a titka ezen rendezvények sikerének és még valami: egy lépéssel előbbre járni, egy trenddel előbbre lépni, akár autóversenyzésről, akár kulturális témájú rendezvényről van szó.

— Nekem személy szerint nagyon tetszik az, hogy a facebookon nem hivalkodóan, hanem olyan természetes különlegességgel büszkélkedsz a családi háttereddel. Mit jelent számodra a család?

— A család egy olyan hátország, ami minden hülyeségemben partner, ugyanakkor az a szerencsém, hogy a feleségem mindenben eszmetársam. Bár ha valamit kitalálok, először lehord, hogy hogy lehet ilyesmit kitalálni, de aztán teljes gőzzel segít, ugyanígy a szüleim és a barátaim is mellettem állnak az ötleteim kivitelezésében. Ezzel a facebookos sztorival az van, hogy sok kritika ér, hogy miért nem jelenek meg soha öltönyben, miért teszek fel a gyerekemről képeket. Mi így élünk, ez nekem belefér! Sokan modorosak lesznek attól, stílust váltanak, ha valamilyen „köztiszteletbe” kerülnek. Én ezt igyekeztem elkerülni, hiszen az én gyerekem is megeszi a gilisztát! Ettől vagyunk emberek. És azt sem rejtem véka alá, hogy annál jobban felértékelődnek ezek a kapcsolatok, minél kevesebbet vagyok velük, hisz reggel 8 és este 8 között dolgozom, az a pár óra este az övék és sokkal értékesebb, mintha egész nap otthon lennék.

— Voltak vagy vannak olyan tanítók, mesterek, akik fontosak a számodra, akik pontozták az életedet? Milyen tanításokat kaptál tőlük?

— Természetesen vannak. Például édesapám, aki 1993-ban alapította azt a céget, amely a másik hátország, ezáltal megengedhetem magamnak, hogy akár a tanácsossággal, akár a már említett projektjeimmel foglalkozhatok. Ő egy példakép, akivel bár más a stílusunk, nem bonyolítja túl a dolgokat, hanem nagyon becsületesen vezeti az üzletet, tőle sokat tanultam. Aztán van még két másik is: a politikai életben, a közéletben Eckstein-Kovács Péter, szerintem ő egy karakán, az egyik legstílusosabb erdélyi politikus, aki képes lemondani a zsíros állásáról csak mert ütköznek az elvei például a verespataki üggyel kapcsolatban. És ha művészetről vagy technológiáról van szó, akkor Steve Jobs (az Apple megálmodója és vezetője), aki azt a céltudatos, kompromisszumok nélküli stílust, tökéletességre való törekvést képviseli, ami számomra követendő.

— Javaslataid, ötleteid a városban élők jó közérzetére, a szatmári hétköznapok minőségibbé tételére, egy kulturált polgári miliő megteremtésére vonatkoznak. Milyen elképzeléseid vannak a város közéletében, kulturális szférájában a te szerepedről?

— Akik valamilyen pozícióba kerülnek, azoktól azt várják el, hogy majd egycsapásra megváltoztatnak mindent. Persze vannak olyan közéleti személyiségek, akik ezt el is hitetik akár választási fogásként a szavazókkal. Hát ilyen nincs, ilyen csodákat nem szabad megígérni. De például vannak dolgok, amikért ki tudok állni, amikről tudom, hogy nincsenek a városban és le tudok tenni egy javaslatot, a szakbizottságokban tudunk rajta dolgozni. Például, hogy legyen a városnak turisztikai marketingje, vagy hogy legyen ifjúsági stratégiája. Nem olyan rég tanácsos kollégáimmal javasoltuk, hogy legyenek a lakónegyedekben babakocsi-tárolók, amelyek bagatell összegekbe kerülnek. Ezeket az ötleteket én is látom amikor utazok, különböző európai kis- és nagyvárosokból „lopom” őket. Említeném még azt a projektet, amely lassan révbe ér, hogy legyenek kutyafuttatók a városban, vagy hogy legyen egy elektromos nyomkövető rendszer a városi rendőröknél, hogy tudjuk, merre járnak. Nem ördöngősség, érdekes módon Nagybánya, Kolozsvár, Nagyvárad ezekben a dolgokban mind előbbre járnak. Én azt látom, Szatmár az elmúlt pár évben megrekedt a kétezres években. Elég csak megnézni a polgármesteri hivatal weblapját, vagy hogy a városnak nincs egy vizuális arculata, vagy említhetném még, hogy a város fontos kulturális rendezvényein a turisztikai iroda zárva tart. Azon kell dolgozzunk, hogy ez 2016-tól megváltozzon!

Bebizonyosodott az, hogy a városi tanácsban szakmaiság szempontjából mi a tanácsos kollégáimmal még mindig az élen járunk, ami a város ügyeit illeti. Én a haladó gondolkodást képviselem, fontos a hagyományőrzés is, de engem inkább az újdonságok érdekelnek!

— Kik segítenek, milyen csapatban dolgozol, kik azok, akiket magad mögé állítanál céljaid elérése érdekében?

— Van körülöttem egy mag, a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület szuper csapata: hozzám hasonló gondolkodású, egyetemi városokból hazaköltözött fiatalok, akik igényes dolgokra vágynak, és meg is van a felkészültségük, hogy megvalósítsák ezeket: logisztika, marketing, dizájn, multimédia, közösségi média és egyéb területeken hasítanak. És van egy széles eszmei támogató kör, akik az általam képviselt projekteket, értékrendet támogatják, szimpatizálják. Egyre inkább tágul ez a kör. Van egy felvilágosult román réteg, akiknél szintén táptalajra találnak ezek a stílusbeli változások, változtatások, minőségibb, tartalmasabb szórakozási lehetőségek. És ezt be is bizonyítottuk az Utcazene-fesztiválon. Ugye, hogy lehetett miccs és sör nélkül is szórakozni és igényes zenét hallgatni! Ennek a román rétegnek érték az, hogy egy városi tanácsos pártatlan és ilyen minőségi kultúrprojekteket visz. Most például egy filmfesztivál szatmári bemutatkozásában fogunk segédkezni, erről hamarosan részletesen is beszámolunk a Szatmári Friss Újság olvasóinak.

— Mi az, ami a leginkább bosszant, ami a legtöbb energiádat felemészti?

— Két dolog zavar. Az egyik, amikor például Bukarestben egy rendezvény lehetséges támogatóival tárgyalok, akkor az a hozzáállásuk, hogy „nagyon szép projekt, csak kár, hogy Szatmáron lesz megvalósítva”. Ezen változtatnunk kell! A másik pedig, amikor készülünk valami előremutató, valami szép üggyel, és előbújik az a középszerű, kritikus vagy rosszindulatú hozzáállás: „miért is így, miért nem úgy?”. Mindenki jobban tudja, hogyan kellett volna csinálni, csak kevesen valósítják meg. De megyünk előre, ahogyan a kisfiam meséjében Bogyó és Babóca mondja: „Mindig csak előre!”.

Így legyen, ez zárszónak is kedves! Köszönöm az interjút!

 Márk-Nagy Ágota