A művészetek iránti érdeklődést, a szépérzéket, a szép iránti vágyat a gyereknek otthonról kellene magával vinnie az iskolába, az a plusz, amit az iskola ad, kiegészíti, tökéletesíti a diák jellemét — állítja Erdős János, a Dinu Lipatti Filharmónia fagottművésze.

— 1958-ban születtem Szatmárnémetiben, itt kezdtem el a tanulmányaimat a 2-es Számú Általános Iskolában, majd a jelenlegi Aurel Popp Művészeti Líceumban érettségiztem. Szász Gábor volt a fagott-tanárom, de nagyon sokat köszönhetek Fejér Kálmánnak, aki megtanította számomra a zeneelmélet alapjait, amelyekre később majd tudtam építeni.

— Hogyan lett zenész?

— Nagyapámnak volt egy álma, hogy én tangóharmonikás leszek. Vett nekem egy tangóharmonikát, egy évig tanultam rajta játszani, de ha csak lehetett, elbújtam vagy kifogásokat kerestem, hogy ne menjek órára. Amikor ötödik osztályos voltam, Bázsa Levente lett a zenetanárom. Tanultunk egy kórusművet két szólamra. Én mind a két szólamot tudtam énekelni. Azonnal hívatta apámat és az iskolaigazgatót, és azt tanácsolta, hogy vigyenek át a zeneiskolába. Először fuvola szakra írattak, de az igazgató kinyitott egy hangszerdobozt, amiben volt egy fagott, s azt mondta, ezen fogok játszani. Bosszantott, hogy a 2-es iskolából elvittek a zeneiskolába. Amikor elérkezett a felvételi a kilencedik osztályba, mindenki azt hitte, elmegyek onnan valamelyik elméleti líceumba, mert nagyon jó voltam a reál tantárgyakból. Bennem volt a düh, hogy akkor vittek el, amikor én nem akartam, a szüleim is azt hitték, hogy csak azért is elmegyek, otthagyom a zeneiskolát. Én viszont azért se mentem.

— Mi történt érettségi után?

— Bukarestben felvételiztem a Zeneakadémiára, de nem sikerült a felvételi. Nem sokkal azelőtt ellopták a hangszeremet, egy másik hangszerrel sokkal nehezebb volt. El akartak vinni katonának, de kértem egy év halasztást, hogy felvételizhessek még egyszer. A kérésemet jóváhagyták, s a felkészülés mellett fél évet dolgoztam a Rokkantak Szövetkezeténél, majd sikeresen felvételiztem a kolozsvári Gheorghe Dima Művészeti Egyetemre.

— Hogyan került Szatmárnémetibe?

— 1982-ben, a diploma megszerzése után ide kaptam a kinevezést mint ötödik fagottos. Nem akartak felvenni a filharmóniába, el akartak küldeni a Népművészeti Iskolába. Az igazság az, hogy öt fagottos sok volt az akkori zenekarban, most hárman vagyunk, és elég. Az elején az idősebb zenészek sokszor rám szóltak, de nem zavart, mert sokat tanultam tőlük. A rendszerváltás után az idősek nyugdíjba mentek, jöttek a fiatalok, akik már másként viszonyulnak a zenéhez, a munkához. A tehetségesebbek közül kevesen maradtak itt. Egy ideig jöttek-mentek a zenészek, talán most kezd kialakulni egy stabil zenekar.

— Miben változott a komolyzenei élet a rendszerváltás után?

— Kezdjük azzal, hogy amikor én elkezdtem koncertre járni, állandóan telt ház volt. Ha olyan zenészek jöttek, mint Ruha István, akkor az előcsarnokban is álltak. És nem egy bevitt közönség volt, hanem olyan emberek mentek el koncertre, akik valóban szerették a komolyzenét. A rendszerváltás után történt valami, ami negatív változást hozott. Az utóbbi években inkább a könnyebb műfajokra jön nagyobb közönség. Az igényesebb, felkészültséget és szépérzéket igénylő zeneművek iránt kisebb az érdeklődés. Ami nagyon érdekes, az az, hogy a szatmári értelmiség nem érdeklődik a komolyzene iránt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány zenetanárnak van bérlete. Probléma, hogy romlott az egyetemi oktatás színvonala, beleértve a zeneoktatást is. A művészetek iránti érdeklődést, a szépérzéket, a szép iránti vágyat a gyereknek otthonról kellene magával hoznia az iskolába, az a plusz, amit az iskola ad, kiegészíti, tökéletesíti a diák jellemét.

— Mitől jó egy jó zenész?

— Attól, hogy szereti azt, amit csinál, és vannak érzései, amiket nagyon szívesen átad a közönségnek. Minden műben talál valami érzelmet, érzést, amit ő már átélt, és megpróbálja a közönségnek is átadni. A komolyzene a hangversenytermekben nem sokat változik. Vannak olyan koncertek, amikor változtatnak a zene stílusán, nem a hagyományos módon szólal meg, összemosódik a barokk és a klasszikus zene. Az emberekben ott rejlik az érzés, azt valamilyen módon nekik kell kiásniuk magukból, mint ahogy a zenészeknek is maguknak kell kiásniuk az érzéseket a zeneművekből, hogy át tudják adni azokat a közönségnek. Nagyon sokan mondják, hogy nem értik a komolyzenét. Nem kell érteni. Le kell ülni a koncertteremben, és hallgatni kell, hagyni a zenét hatni ránk, mert egy szép melódia vagy hangzás, esetleg egy virtuóz futam megfog, és azon kapjuk magunk, hogy előjönnek saját érzéseink, amelyek ki tudja, mióta szunnyadnak bennünk. Akiben van egy kis szépérzék, megtalálja a zenében az üzeneteket. Sokan ott hibáznak, hogy CD-n vagy interneten hallgatnak zenét. Ez nem ugyanaz, mint ami a koncertteremben hallható. Az élő zene nem helyettesíthető.

Elek György