Az emlékezés ünnepének — reformáció emléknapja, kivilágítás, mindenszentek, halottak napja — szokásai keverednek, új trendek jönnek, de a külsőségek nem lehetnek fontosabbak, mint az emlékezés.

„Mert a legárvább, akinek halottai sincsenek” — írja Kányádi Sándor, s ilyenkor, október végén, november elején minden az elmúlásról, az emlékezésről szól.

Sokan keltek már és kelnek útra, felkeresik rokonaikat, együtt látogatnak a temetőbe, vagy ha már nincs kihez hazamenni, egyedül járják fel; mások már jóval kivilágítás előtt kimennek, kitakarítják a sírokat — nem véletlenül nevezik az ünnep előtti hetet Erdélyben halottak hetének —, s elindulnak a piacjáró körútra, hogy virágot, koszorút, mécsest vásároljanak, amelyekkel leróhatják majd kegyeletüket. Az enyhe őszi időjárásnak is köszönhetően színpompás virágtengerben tobzódnak Szatmárnémeti piacai, s a bőséges kínálatban mindenki talál ízlésének és pénztárcájának megfelelőt, a cserepes krizantémbokrok ára átlagosan 8 lejnél, a koszorúké 15 lejnél kezdődik, s mérettől, illetve alapanyagtól függően (szalmavirág, selyemvirág, műanyag virág, élővirág) emelkedik, míg az utóbbi évek divathullámával érkezett és egyre nagyobb népszerűségnek örvendő mécseses ikebanák (amelyek asztali vagy ablakdíszként is szolgálnak azok számára, akik nem jutnak el szeretteik sírjához) ára a felhasznált alapanyagok függvényében 25–45 lej között mozog. A szokás pedig kicsit olyan, mint karácsonykor: nincs egységes irányvonal, mindenki azt választja, ami a szívének és szemének legkedvesebb; van, aki el sem tud képzelni mást a klasszikus fehér vagy krémszín helyett, mások épp ellenkezőleg, élénk színekkel próbálják oldani az elmúlás komorságát; van, aki aprócska koszorút, csokor virágot helyez a fejfára, és az újra reneszánszát élő, hagyományos, egyszerű fehér gyertyákat gyújtja meg, míg megint mások több méter nagyságú, több száz lej értékű megakoszorúk alá rejtik a sírt, vagy annyi mécsessel díszítik, hogy valóságos máglyaként világít. A hagyományok és szokások keveredése, csendes integrálódása nyomán ma már szinte mindenhol gyújtanak mécsest, gyertyát, igaz, a protestáns közösségek sok helyütt még mindig kimondottan katolikus rítusnak tartják, amelynek gyökere a távoli múltba nyúlik vissza, s azzal a hiedelemmel párosul, hogy az ilyenkor a földre visszatérő lelkek a gyertyaláng nyomán találják majd meg sírjukat, amelybe vissza kell térniük. Sokan úgy tartják, a november 1-ről 2-ára virradó éjszakát az elhunytak lelkei a templomban töltik, és ezért esti istentiszteleten, szentmisén vesznek részt, s ugyancsak az elhunytak lelkeihez kapcsolódik az a keresztény képzet is, amely szerint az ilyenkor felajánlott adományok elsősorban a tisztítótűzben szenvedő lelkek üdvösségét biztosíthatják. Többfelé a hazalátogató lelkeknek az asztalra ilyenkor terítéket (kenyeret, vizet és sót) helyeztek, vagy a halott sírjánál, a temető kapujában különböző süteményeket, bort és gyertyát osztogatnak elesetteknek, koldusoknak, az éppen arra járóknak. Ehhez kapcsolódott régebben (de nem is olyan nagyon régen), hogy a sír körül összegyűlt családtagok, barátok megittak egy pohár bort vagy pálinkát az elhunyt emlékére — nem valami profán mulatozásként, hanem mert a kivilágítás mindig egyfajta családi találkozó volt, amikor a rokonok felidézték elhunyt szerettükkel kapcsolatos emlékeiket, történéseiket, s azokban az időkben, amikor lényegesen kevesebb lélekdoktor és agyturkász létezett, a temetőlátogatás nem formális cselekvés volt csupán, de a gyász, a fájdalom, az elmúlás feldolgozásának módja és saját halandóságunk tudatosítása is. Hiszen az emlékezés nekünk, élőknek a fontos(abb), azoknak, akik emlékeznek, s az emlékezés folytán talán önmagukban, a múltjukból sok mindent fel tudnak dolgozni, elrendezni, egy kicsit megnyugodni és egy kicsit szomorkodni — aminek örök kényszermosolygós, művidám világunk alig ad helyt.

Szabó Kinga Mária