Mindenszentek, halottak napja, (ki)világítás, az elmúlás ünnepe — furcsa szókapcsolat, mert voltaképp nem az elmúlást, hanem az életet ünnepeljük ezekben a napokban. Nem olyan harsány–vidáman, mint más alkalmakkor, de elhunyt szeretteinkre gondolva, felidézve emléküket felidézzük azt az időszakot is, amikor életünk részesei voltak, vagy mi az övéké. 

Ugyan rohanó világunkban egyre nehezebb összeegyeztetni, de még tartja magát a szokás, s a kivilágítás egyfajta családi találkozó is, amelyen a sír körül összegyűlt családtagok, barátok felidézik elhunyt szerettükkel kapcsolatos emlékeiket, történéseiket — mint ahogy régebb megittak egy pohár bort vagy pálinkát is az elhunyt emlékére. Nem valami profán mulatozásként, de azokban az időkben, amikor lényegesen kevesebb lélekdoktor és agyturkász létezett, a temetőlátogatás nem formális cselekvés volt csupán, hanem a mindennapi élet része, a gyász, a fájdalom, az elmúlás feldolgozásának módja, saját halandóságunk tudatosítása is. Hiszen az emlékezés nekünk, élőknek a fontos(abb), azoknak, akik emlékeznek, s az emlékezés folytán talán önmagukban, a múltjukból sok mindent fel tudnak dolgozni, elrendezni, egy kicsit megnyugodni.