Emlékművet állítottak Krasznaterebesen a településről eldeportált és hadifogságba ejtett személyek tiszteletére. Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök celebrált szentmisét, majd megáldotta a II. világháború végén eldeportált svábok nevét tartalmazó emlékművet.

Magyar-német nyelvű szentmisével emlékeztek szombaton Krasznaterebesen a második világháború végi szovjet deportálásokban érintett falubeliekre. „Nem csupán áldozatok, hősök ők, ezért állítottunk emlékművet” — mondta a főcelebráns Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök az áldozatbemutatás elején, majd úgy folytatta: „Aki elmegy majd mellette, emlékezzék az őseire, emlékezzék azokra a testvéreire, akik Krisztus nyomába léptek, mert belekényszerítették őket. Nem akartak ők hősök lenni, az áldozat szerepét sem vállalja szívesen az ember… Vannak olyan dolgok, amelyekre választ mi itt nem kapunk, ilyenkor fordulunk a Jóistenhez. Az ő szeretetébe és irgalmába ajánljuk azokat, akik végigszenvedték a deportálást és a hadifogságot, és kérjük őt, hogy mentse meg a világot az ilyen borzalmaktól.”

A hívekkel telt templomban, a szentbeszédet mondó Ft. Harsányi László erdődi esperes méltatta a helyi közösség tettekben megmutatkozó akaraterejét, hogy a Németországba elszármazott testvéreikkel együtt emlékművet tudtak állítani őseiknek. Rámutatott, hogy a megemlékezésnek van egy szomorú és egy örömteli vetülete is: „1945-öt írtak akkor, az emberek reménykedtek, hogy lassan véget ér a második világháború, és nem lesz többé fegyverropogás. De 1945 januárja, a sváb közösségeknek további megpróbáltatásokat hozott, hiszen eldeportálták őket. Az összeírás álcájával behívták a német nemzetiségűeket az orosz parancsnokságra, és elvitték őket Oroszországba. Ebből a közösségből is elvittek 114 főt. De milyen nagy a Jóisten hatalma, és milyen nagy volt az itt élő emberek hite… Távol a hazától, a mostoha körülmények között ez az istenhit maradt meg egyedül, ez tartotta meg őket és hozott haza a 114-ből 104 embert. Amikor minden kötél szakad, amikor minden összeomlik, a Jóisten át tudja karolni és fel tudja emelni az embert. Mennyi rózsafüzért mondhattak el ott a fogságban, miközben az itthon-maradottak is szüntelen imádkoztak — dokumentáltan többször gyóntak és járultak szentáldozáshoz abban az időszakban. Tudták, ha Istenben bíznak, nem csalatkoznak.”

A szentmise végén Ft. Bíró Norbert plébános virággal köszöntötte a még élő, és a templomban jelen levő három, deportálást megélt falubelit, majd a templom elé vonultak, ahol Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök megáldotta a neveket is tartalmazó emlékművet. Ezt a falubeliek később megkoszorúzták, hosszan elidőztek előtte, beszélgetve, a múltat felidézve. A beszélgetések később strudli és sváb zene mellett folytatódhattak, hiszen késő délutánba nyúló agapéra volt hivatalos mindenki.