Schönberger Jenő püspök az elhunytakért tartott szentmisén megemlékezett a közelmúlt tragédiáiban elhunytakról is: azokról a fiatalokról, akik a bukaresti szórakozóhelyen történt tűzesetben vesztették életüket és az orosz repülőgép-szerencsétlenség áldozatairól.

Egy rendezett, tiszta sírkertbe érkeztek mindazok, akik halottak napján ellátogattak a szatmárnémeti, híd melletti temetőbe gyertyát gyújtani elhunyt szerettük sírjánál. Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök november 2-án, délután négy órára paptársaival érkezett oda, hogy szentmisét mutasson be a kápolnában az elhunytakért. Ekkorra a hívek megtöltötték a kápolnát, és ahogy az elmúlt években, idén is sokan megálltak a lépcsőkön, közelről és távolabbról hallgatták a szentmisét.

A bevezetőben Schönberger Jenő püspök megemlékezett a közelmúlt tragédiáiban elhunytakról is: „Az elcsendesedésnek, az emlékezésnek és az imádságnak a napja ez, amely kivezet bennünket a temetőbe. Ebben a szentmisében, amikor elhunyt testvéreinkért imádkozunk, gondolatban végigpörögnek előttünk a képek a szeretteink életéből, de ugyanígy előttünk vannak azok a tragédiák is, amelyek a közelmúltban történtek: a bukaresti szórakozóhelyen történt tűzeset, azoknak a fiataloknak a tragikus sorsa, akik ott meghaltak vagy súlyosan megsebesültek, az orosz gép lezuhanása, amelyben több százan meghaltak… Aztán az év folyamán olyan sokan erőszakos halált szenvedtek a hitükért. Annyi balesetről, halálesetről hallunk nap mint nap — ezek mind beáramolnak lakásainkba a rádión, televízión, újságokon keresztül. De mennyi temetés volt csak itt, a mi temetőnkben tavaly november 2-a óta. Ebben a szentmisében imádkozzunk eltávozott szeretteinkért és minden elhunytért. Krisztus keresztáldozatának megjelenítését, a szentmisét ajánljuk fel értük” — fogalmazott a püspök.

A szentbeszédet idén Ft. Barta Barnabás, a székesegyház segédlelkésze mondta, a hitre és a reményre irányítva a szeretteikre emlékezők figyelmét: „Halottak napja az emlékezés és az ima ünnepe. Imádkozunk jó keresztény módjára nem csak szeretteinkért, hanem azokért is, akikért senki más nem imádkozik. Rászorulnak sokan a mi imáinkra, felajánlásainkra. De gondolunk a halálra, az elmúlásra is, amely az emberi élethez hozzátartozik. Mondhatjuk, ha valaki nem néz szembe a halállal igazán, és nem számol vele, illúziókban él, hazudik magának. A halál kérdése a legszorosabban kapcsolatos a hitünkkel. Tudnunk kell, hogy a halál nem Isten alkotása, hanem a bűnnek a következménye. Isten nem akarja az ember halálát, hanem azt akarja, hogy éljen, és élete bőségben legyen. Az ő végtelen bölcsességében tudja, hogy mit kezdjen a halállal — amely a bűnnel jött be, a gonosz, a sátán irigysége, gyilkos gonoszsága révén —, hogy megnyilvánuljon az Ő igazi egyénisége. Jézus Krisztusban Isten maga jött el, hogy a halállal győzze le a halált. Krisztust keresztre feszítették, átszúrták, meghalt, de harmadnapon sírját üresen találták, feltámadt. Találkozunk a halállal, emlékezünk a szeretteinkre, de nem állunk meg itt, hanem továbbmegyünk, imádkozunk lelki üdvükért és hisszük a feltámadást. A keresztény ember halálról való felfogásában a feltámadás az a fénysugár, amely nem engedi megrökönyödni, lelkileg megbénulni, hanem a remény által előreviszi és keresztény örömre ad okot. Ezen a napon legyünk hálásak Jézusnak azért, hogy halálával legyőzte a halált és kérjük, hogy részesítse az örök boldogságban azokat, akik követték őt a halálba.”

A szentmise az átváltoztatásban elhozta Krisztust a szomorkodók, elcsüggedtek közé idén is a temetőbe. Igazi fényt hozott a gyertyák kihunyásra ítélt pislákolása mellé. Krisztus világosságával töltekezhettek mindazok, akik megálltak a sírok rendezgetése közben az áldozatbemutatás idejéig és odatették szerettük emlékét a Megváltó elé. A szentmise után, persze folytatódott a sírok mellett az ima — de már egyénileg — és késő estig égtek a gyertyák a híd melletti temetőben.